Pedig a suliban igazán mindent lehet, ami jól esik. A diákok előtt rég nincs
már erkölcsi vagy másféle gát, a tanulás sereghajtó a menő stílus és a laza
szövegek bokros teendői után. Mégis, vágyódnak valami érték – vagy annak látszó
dolog – után és sajnálják, hogy nincs már mi ellen lázadni. Ez maga a korszellem
(Zeitgeist), idézik a nagy német filozófust. Aztán jön Rainer, a Ramones-pólós,
kocsiban rockot üvöltő töritanár (házán Busht anyázó matrica) kire az
autokrácia- (egyeduralom-)kurzust osztották. Pedig a testhezállóbb
anarchiaprojektet szerette volna, de ötlete támad: mozgalmat szervez erő és
fegyelem jelszavakkal, saját logóval, öltözettel, s vezérként áll a tegnap őt
még letegező diákjai élére. A Hullám módszertani eszköz lesz a totális mozgalmak
átélve megértetése, de nevét beteljesítve felforgatja a füves bulik uralta
multikulti légkört, ahol már nem Che Guevara, hanem Michael Moore az
ellenkultúra hőse. Az eltérő gyökerű (török, keletnémet stb.) gyerekekből
fehéringes pártkatonák lesznek, közösség, mely az osztály lúzeréért is kiáll, ha
„mások” fenyegetik. Hamar felnő az egész szélsőjobb veteményeskert:
ellenségképtől egység-katarzisig mindaz, ami bármely fasizmus (és előttünk épp a
Magyar Gárda) vonzerejét adja a tagjainak. A hét végén, a színházteremben már
egy megamozgalom gyűlésezik. Egy dolog kell még, a nyílt színi pogrom (lásd:
Hannibál tanár úr), s mikor erre is készek, Rainer „vezér” már kikapcsolná a
gépezetet. Túl későn. A Hullám öngyilkosságba sodor egy fiút, aki az igézet hete
alatt új, erős énjére lelt, s most a játék végén ezt veszítette el
A történet lépései elnagyoltak, töri négyes szint épp elég a
kiszámíthatóságához. A film alapja az amerikai Todd Strasser azonos című
ifjúsági regénye még didaktikusabb, az iskolai fogalmazványszerű mondatok
viszont egy 1967-ben megtörtént eseménysort idéznek fel. Ron Jones kaliforniai
tanár a holokausztot tanítva kapta a kérdést: hogy hagyhatták mindezt a németek,
ha a náci párt a lakosság kisebb része volt? A filmen látható kísérletet Jones
Harmadik hullám néven ezért indította el, ám öt nap múlva félbe kellett
szakítania. A tanulság egybevág az USA-ban (és érthető, hogy nem Európában)
folytatott kísérletekkel, ahol azt vizsgálták, miért cselekszenek az emberek
valamely csoportban sokszor a saját normáik ellenére (lásd keretes írásunkat).
Felvetődik a filmben a tanári szerepkör – és általában a tekintély – kérdése is,
ami mára gyökeresen módosult. A poroszos vagy annak gondolt nevelésnek a nyugati
kultúrkörben emléke sincs, a gyerekek jóval szabadabban nyilvánítanak véleményt,
engednek a hangulataiknak, mint később, mondjuk a munkahelyen. Az öntudatos és
a tanerőt folyton megszakító közbevetések viszont a tartalmat is átadni kívánó
oktatót extra mutatványokra késztetik. A nyitott, polgári versenytársadalomban
mindez nem lehet botrány – ám nagy alkalom a „személyiség varázsa” motivációra.
És a manipulálásra is. Ez a Hullám és a legtöbb iskolafilm nagy üzenete a Holt
költők társaságától a ragyogó Császárok klubjáig. Rainer például oly hatalom
ízét érzi meg vezérként, amit mai tanár aligha; szintén ott tanító felesége
reggel nyugtatóval indít, hogy tanítványai beszólásait elviselje, és tépett
idegzetű oktatók szanatóriuma is működik németföldön. A Hullám erősebb példázat,
mint műalkotás: a sokfelől szorongatott vezető (tanár, politikus stb.) és a
„tömeg” meséje, melyet a fasizmus képlete a nagyon eltérő társadalmakban újra és
újra feltálal.
2008. 10. 17. (XII/42)
