Honnan jött az ötlet, hogy ennyi év után újra összeálljon a V’Moto-Rock?
–ŰAz igazság az, hogy húsz évvel ezelőtt olyan hirtelen váltunk szét, hogy el sem tudtunk búcsúzni a közönségünktől. 1988-ban a Novotelben egy kiadós vita végeztével felálltunk az asztal mellől, és a szó szoros értelmében mindenki elindult a saját feje után. Szétmentünk, de ezt nem követte sem hivatalos bejelentés, sem búcsúkoncert. Én hamarosan elkészítettem a Szabadság vándorai című lemezemet és Lerch Pisti is inkább a szólókarrierjén munkálkodott. Úgyhogy a búcsúkoncertre most kerül sor. Hogy frappáns legyek, hadd idézzem az egyik lemezcímemet: Ezzel még tartozom.
De hát két évvel ezelőtt láttalak benneteket együtt zenélni a Sportarénában, éppen a te bulidon, a Demjén 60-on.
–ŰAz számomra is meglepetés volt. A producerem, Rózsa István hozta össze a bulit, de nekem nem árulták el, hogy kik lesznek a vendégek. Csak ott szembesültem a fellépőkkel. A koncert utáni partyn tényleg szóba került, hogy mi lenne, ha… A csapat gyorsan összeállt, nagyjából a dalokat is tudjuk. Talán a legnehezebb feladat jelenleg mind a négyünk számára, hogy visszahozzuk azt a hangulatot, azokat az érzéseket, amiket akkor éreztünk.
Te alapítottad a zenekart. Hogyan választottad ki a zenésztársakat?
–ŰAmikor kiléptem a Bergendyből, megkerestem Menyust, (Menyhárt Jánost – a szerk.) ő volt az első, utána megtaláltam a Lerch Pistit, ő pedig hozta Herpait. Így jött össze a banda, ami V’Moto-Rock néven valami vadonatúj feelinget képviselt. Az első pillanattól kezdve tudtuk, hogy nagyon jól fogunk tudni együtt dolgozni. Éveken keresztül sikert sikerre halmoztunk. Játszottunk az összes kelet-európai országban, már ahová elengedtek. Jártunk Kanadában és Szibériában is. Zenéltünk mi szinte mindenhol, aztán valahogy lassan kifulladt a dolog, vagy az is lehet, hogy mi magunk fulladtunk ki, nem tudom. Talán az volt a baj, hogy sokkal többet akartunk, mint amit akkoriban megtehettünk.
Külföldi útjaitok során egyszer sem merült fel benned, hogy mi lenne, ha kint maradnál?
–ŰSoha nem akartam kint maradni és most sem tenném. Tudod, én ezen a nyelven beszélek, ezen énekelek és ebben az országban szeretnék még letenni valamit az asztalra. Azt szoktam mondani, hogy „itthon vagyok otthon”. Máskülönben, pedig a gyomrom sem bírja a külföldi kaját. Odakint mindig borzasztóan rossz az étvágyam.
A szövegeidben mennyire igyekeztél üzenni az akkori rendszernek?
–ŰMost mondjam azt, hogy 1946-ban születtem, 1956-ban tízéves voltam? Nagyjából mindent tudok arról a világról, amiben élnünk kellett, és azokról a dolgokról, amiket át kellett élnünk. Tudom, mi az, ami mindig is hiányzott, vagy ami sosem volt a helyén, és még most sincs. A dalszövegeim többnyire burkolt kritikát jelentettek akár még szerelmes dalokba ágyazva is. Fontos volt nagy publicitást teremteni a másfajta gondolatiságnak, még akkor is, ha az úgynevezett sanzonbizottság agyonkritizálta és darabokra szedte a dalainkat. Engem ez nem érdekelt. Kicseréltem egy-egy szót anélkül, hogy visszavettem volna a progresszivitásból, és már át is engedték a nótákat a rostán. Az üzeneteimet valahogy mindig el tudtam juttatni az akkori magyar társadalomnak. A dalainkból ma is üzennek azok a mondatok, amelyek a nyolcvanas évek végéig aktuálisak voltak.
Szerinted miért nem tudtak hozzátok hasonló „héroszok” felnőni a 70-es évek óta a magyar zenei palettán?
–ŰA rendszerváltás előtti érában a zene és a sport egyfelől társadalmi szelepként működött, másfelől pedig egy kitörési pontot jelentett. Mivel rendelkeztünk egyfajta zenei előképzettséggel, mi is megláttuk a zenében a kitörési pontot. De ez ma már nem releváns, mert ezek már nem a kommunizmus évei, hanem a piacgazdaságé. Egy-egy karrier összejöhet, de szervezett formában, mondhatnám életformában – ahogy anno mi is éltünk, nem beszélve az anyagi előnyök mellett járó népszerűségről – ez már egyáltalán nem létezik.
Mit gondolsz a mai tehetségkutató versenyekről?
–ŰEgyiket sem nevezném tehetségkutatónak, inkább csak egy egyszerű karaokénak. Az egész nem más, mint egy trükkös médiafogás. A mai sztárkeresőknek semmi köze a régi nagy táncdalfesztiválokhoz, még akkor is, ha azok ma már kissé szocreálnak tűnnek. Oda mindig új dalokat kellett írni, amit aztán a saját műfajodban kellett előadni. Nem áll szándékomban senkit megsérteni, csak sajnálom, hogy sok fiatalemberrel elhitetik, hogy milyen tehetséges, miközben nem az. Sajnos nem járják végig a szamárlétrát, sem igazi nagy pofonokba, sem pedig igazi nagy sikerbe nem szaladnak bele a saját erejükből. Aki tehetséges, az mindig fanatikus. És az ilyen fanatikus embereknek van nagy lehetőségük, mert ők tényleg „igazi” zenészek, nem pedig a bulvármédia által felfújt lufiemberek. A lufi ugyanis előbb vagy utóbb kipukkad.
Talán nem titok, hogy nagy bulizós voltál. Mikor jött el az életedben az a pillanat, amikor eleged lett a duhajkodásból, és elkezdett hiányozni az igazi családi otthon melege?
–ŰRám az volt a jellemző életem legduhajabb időszakaiban is, hogy képtelen voltam egyedül élni. Mindig is pontosan tudtam, hogy milyen fontos az otthon, a család, de valahogy nem tudtam kiszakadni a jól megszokott önző életmódomból. Általában a zenészek, művészek, médiaszereplők egy elég terhelt közeget alkotnak, és a legritkább esetben alkalmasak hosszú távú párkapcsolatokra. Ahhoz egy másfajta világképre van szükség.
Most ünnepled a 62. születésnapodat. Hogy érzed magad?
–ŰAzt gondolom, Isten a tenyerén hordoz. Sok mindent megúsztam már. Szeretnék még jó néhány dolgot letenni az asztalra. Remélem, lesz rá időm!
2008. 12. 31. (XIII/1)
