„Na, kíváncsi vagyok, milyen lesz az eredményességük. A legtöbb vadász reflexből lő a kacsára, azokra is, amelyek túl magasan repülnek. Ilyenkor a sörét szinte lepereg róluk, vagy ha meg is sebzi őket, nem esnek le. Pedig ha várnának egy kicsit, jönnének azok lejjebb is” – magyarázza vendéglátóm, ahogy az autóból kiszállva leshelyünk felé gyalogolunk a harmatos ösvényen.
Az akasztói horgászpark szikes tenyésztavai kedvelt élőhelyei a különféle madaraknak. Szeptember végén még kócsagot, szürke gémet is látni errefelé, de szokásos vendég a kormorán is – bár ez utóbbinak a haltenyésztők nem igazán örülnek. A népies nevén kárókatonaként ismert madár elképesztően falánk: csapatokba verődve szinte rosszullétig képes enni, vagyis inkább pusztítani. Több helyen zsinegeket feszítenek ki a víz fölé, hogy távol tartsák őket, de szükség esetén az egyébként védett szárnyas ritkítása is meg van engedve. Mi azonban most vadkacsára utazunk, amelyek, ha enyhébb az idő, egész télen itt maradnak. Ha mostohábbak a körülmények, akkor a folyóvizek felé vagy egyenesen délnek veszik az irányt, de ilyenkor is érkezik a helyükre „utánpótlás” északról: számukra a mi telünk a legtöbbször megfelelően enyhe.
Állomáshelyünk egy megtermett fűzfa tövében van, a lehajló ágak takarásába ülünk le kinyitható székeinkre, mellettünk fekszik Samu, Attila drótszőrű német vizslája. A vadkacsavadászat ugyanis elképzelhetetlen kutya nélkül.
A legkedveltebb fajták a vizsla – de inkább a drótszőrű, mert a magyar kevésbé bírja a hideget – és a labrador, amely rendkívül strapabíró. A vadászok, ha megtehetik, igyekeznek a legjobb vérvonalból választani maguknak munkatársat. Egy másik akasztói vadász, Misi mesélte, hogy ő látott olyan vizslát, amely percekre eltűnt a ködlepte jeges Dunában, majd két sebzett kacsával tért vissza. Ráadásul kölykeit is igyekezett a vízhez szoktatni, többször is bevitte őket magával, hadd készüljenek fel minél jobban a nagybetűs életre. Persze a genetika önmagában még nem elegendő, a vadászkutyákat megfelelő kiképzésben is kell részesíteni: általában 2-3 éves korukra lesznek alkalmasak a munkára.
Szóval Samu fekszik mellettünk, és figyel. ő már képzett eb, gazdája szerint a megyében nincs párja. Ezt azonnal bizonyíthatja is, mert alig ülünk néhány perce, amikor gyanútlan kacsák húznak egyenesen felénk. Attila céloz, és két gyors lövés után az áldozat meredeken zúg bele a nádas tövébe. „Keresd, Samu, keresd!” – utasítja munkatársát a vadász, és a vezényszó szinte el sem hangzott, a vizsla már veti is magát a vízbe, hogy a szárnyas után kutasson. A feladat nem is olyan egyszerű, mint amilyennek tűnik. Samu többször is kifelé indulna, jelezve, hogy semmit sem talált, de gazdája rendre visszaküldi. Nem hiába: úgy negyedszeri próbálkozásra megtalálja a madarat, és lelkesen úszik vele kifelé. A parton „odanyújtja” Attilának a zsákmányt, és csak miután a gazdi elvette tőle, rázza le magáról a vizet – még ilyen „udvariassági” formulákra is be van tanítva.
A jelenet többször is megismétlődik, de a zsákmány nem mindig kerül elő. Pedig Samu úszkál le-föl becsülettel, ki nem jön a vízből, amíg gazdája nem engedi. „Azonnal rá kell küldenem a kutyát a kacsára, mert az még sebesülten is több tíz métert tud úszni a felszín alatt. Olyan erős benne az ösztön, hogy van amikor lebukik a víz alá, megkapaszkodik egy vízinövényben, és el nem ereszti. Inkább ott fullad meg, csak a kutya meg ne találja” – magyarázza Matula bácsi módjára vendéglátóm, hogy miért nem egyezik a lelőtt és a begyűjtött madarak száma, az érdeklődő újságíró pedig mind inkább Bütyöknek és Tutajosnak érzi magát a tüskevári környezetben. A „megúszott” kacsák sem járnak egyébként jobban: ők a ragadozók, rendszerint rókák martalékaiul esnek, felépülésre a „farkastörvények” közepette nincs esélyük.
A sorozatos lövések után mintha a kacsák is észbe kaptak volna, már nem ejtenek útba bennünket olyan gyakran. „Szeptember elején, az idény kezdetén a legkönnyebb a vadkacsavadászok dolga. Olyankor rengeteg a fiatal kacsa, az első bálozó. Rájuk még soha nem vadásztak, gyanútlanul és tömegesen röpködnek a levegőben, egyszerre akár 50-100 is van a fejünk felett” – mondja Attila. Természetesen a kacsáknak is van esélyük: egyszerre ugyanis négyet lehet belőlük hazavinni, így a napi maximum – ha valaki hajnalban és naplemente idején is kint van – nyolc darab.
Nekünk összegyűlt már a reggeli adag, ezért nyolc óra felé elindulunk kifelé. A hasonlóan sikeres vadásztársakkal még jut idő egy közös fotóra, majd elosztják a zsákmányt. Az érdeklődő zsurnaliszta sem marad ki a sorból: jutalma három kacsa.
No és persze a „tüskevári” vadászélmény.
2009. 10. 22. (XIII/43)
