hetilap

Két új film is látható e témában. A kiváló alapötletek és a végeredmény azonban mindkét esetben az ígéretesen felívelt labdák, majd a tizenhatoson belül elügyetlenkedett helyzetek viszonyát idézi fel. A Mátrix-kistestvér Hasonmásban az eltunyult emberiség helyett sze­mélyes, szuper­testű robotok élik az életet – alig pár évtized múlva. Érzékelőik ellustult, magányosan szobáikban fekvő emberi lényekhez csatlakoznak, akik már fel sem kelnek a szép új plasztikvilág helyett a valós életüket élni.
A műfajban szokatlan vonásokkal meg­jelenő District 9 nem a jövő, hanem egy alternatív jelen eseményeit vetíti elénk, ahol a Földünkön hajótörötté vált űrlényeket gettóba zárják. Ám ők még így is betagozódnak az emberiségbe; betöltik az egykori négerek és bevándorlók, a mindenkor elnyomott kisebbségek szerepkörét. Minden kirekesztés és fajüldözés példázata ez a pikáns módon éppen dél-afrikai film; az eredeti felütés után sajnos közhelyesebb folytatással. Az „idegenügyi” hivatali gépezet bemutatása aprólékos áldokumentumfilm-formátumban igazi groteszk, már-már kafkai színvonalon. Azt ugyan nem tudjuk meg, miért is áll huszonnyolc éve Johannesburg felett mozdulatlanul egy óriási űrhajó, ízeltlábú utasait, a „rákokat ” viszont másként látjuk, mikor egy ember (és éppen a fő­hi­va­tal­nok)  közéjük kényszerül némi genetikai fertőzés miatt. Ez okból a derék bürokratának űrlényszerű keze nő, így hamar átéli a sehová se tartozás, a mindenünnen kirekesztettség rettenetét. Az emberek randa csáposként üldözik, az űr­lények pedig gyanakodva szagolgatják. Mindez akár mélyenszántó példázattá is emelked­hetne, ám az elnyújtott lezárás az ezer­szer ledarált lövöldözés és robbantás kelléktárává süllyed. Mintha észbe kaptak volna a befek­tetők, hogy nem lesz ez így jó: moralizálásból, nagy üzenetekből nem élünk meg. Biztosra kell menni a plázák népénél (máshol már alig van mozi), sózzuk meg hát a dolgot csipetnyi Transformerrel meg Terminátorral. Kár volt.
Ismerős hősünk, Bruce Willis, a Hasonmásban is nyomozó. Bár szőke tincses, sima képű plasztikrobi jár munkába helyette, mégis ki kell lépnie saját testében az utcára (drasz­tikus élmény), valaki ugyanis kék villámokkal öli a hasonmásokat, s az érzékelőkön át a tunya gazdikat is. A már említett príma alap itt a kül­ső­ségekre, a dizájnra, a fiatalságra hajtó mai médiakultúra kisarkítása. Nem lehetsz öreg és ráncos, kövér és sebhelyes e szappanopera-világban, a robik testébe bújva viszont legvadabb álmaidat is kiélheted. Lehet pókemberként autók tetején ugrálni, szu­pernőként csábítani, még ha valójában nem is nő az ember – az egyik áldozat éppen ezt teszi. E cifra nyomorúsághoz alig tizennégy év alatt jut el a 2054-ben élő emberiség, tudjuk meg az álinterjúkból ügyesen össze­fű­zött fel­ve­ze­tő­ből. Az emberi neuronokhoz kapcsolt ro­botokat eredetileg mozgáskorlátozottak számára alkották, majd katonaként alkalmazták. A szintén kerekes székes feltaláló bánatára azonban a cél csakis az élvezetek hajszolása lett, ami a Wall-e rajzfilmben látottakhoz hasonló „húsgolyókat” csinált a felhasználókból. A gettó érdekes módon itt is szerepet kap: az életüket továbbra is önmaguk élők robotmentes körzetekben, afféle szeméttelepeken lakhatnak. E közösségek már nem összetartó, értékmentő kis szigetek, mint láttuk a méltatlanul feledett Kevin Costner-antiutópiában (A postás) vagy Kurt Russel filmjében (A katona), hanem barbár hordák, akik a nyomozó odatévedt robotmását jól meglincselik, majd a torzót egy keresztféleségre erősítik. Innentől meglepetést nagyítóval se találunk. A szálak persze visszavezetnek a forrásig; maga a feltaláló próbál gátat vetni elszabadult teremtményeinek. A finisben pedig a kopasz és ráncos, tehát a valódi Willis, szokása szerint tesz egy nagy szolgálatot az egész emberiségnek: leválasztatja a műbabákat a vegetáló embertársakról. Előjönnek tehát virtuális magányukból az ébren álmodók, a csúnyák, a smink­telenek, és hálóruháikban hunyorognak a napfényben a tengernyi robothulla láttán. Az emberiség kap még egy esélyt a normalitásra. Hősünk pedig újra összefut a konyhában a saját, kissé már elvirágzott, de hús-vér feleségével…
Minden filmnyelvi közhely és leülő cselekményvonal ellenére két komoly megérzést is hagynak maguk után ezek a filmek, melyek a jövőből (az akkori mából) nézve talán nem is tűnnek majd oly fantasztikusnak. Egyfelől eljöhet az idő, mikor alulról vagy felülről érkező lények mász­kálnak köztünk teljes természetességgel. Másrészt kortársaink – legalábbis a fejlett világban – már most is tömegével rej­tőznek a virtuális személyiségek, nicknevek mögé, képzelt lények, avatarok külsejét magukra öltve. És egyszer csak már nem tudni, hol is van az idegen: odakint vagy legbelül.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek