Szombat délután van, az első igazi tavaszi hétvége. Sokan választják kikapcsolódásként a természet nyújtotta lehetőségeket, amely igazán kitűnő döntés. A kultúra kedvelőinek is kiváló alkalom kínálkozik arra, hogy a művészet iránti éhségüket csillapítsák.
Négy óra előtt tíz perccel hosszú sor várakozik a Budapesti Kongresszusi Központ bejáratánál. Kicsik-nagyok, egészen a rózsaszín ruhás, lakkcipős kislánytól a hetvenes idős úrig minden korosztály képviselteti magát. A rendezvény főszereplőiről a hátsó bejáratnál álló turnékamion árulkodik, rajta a jól olvasható felirattal, sárga alapon piros betűkkel: STOMP.
Négy óra van, a lámpák fénye kihuny. A színfalak mögül előlép az első tag, söpröget egy partvissal… ez önmagában nem is meglepő, hiszen egy előadáson vagyunk. A takarításnál alkalmazott eszköz azonban nem eredeti rendeltetését hivatott betölteni, hanem rövid időre hangszerré avanzsál. Pár perccel később pedig megjelenik a második, harmadik, negyedik, vagyis az egész csapat teljes létszámmal, mindenki kezében a saját „hangszere”. (Menet közben alkalmanként új partvisok is előbukkannak a porondon, hiszen ebben a műfajban nagy az amortizáció.) Megszólaltatják a partvist a lehető legtöbb helyzetben, formában és szituációban… Tíz perc sem telt el – körülbelül eddig tartott az első blokk –, és az egész előadás már-is interaktívvá vált. Ez pedig abban mutatkozott meg, hogy az első jelenet végét lezáró félhomály ideális alkalmat biztosított, hogy a későn érkezők még gyorsan elfoglalják a sorszámmal ellátott ülőhelyeiket. Nem mindenki számára sikerült ez, főleg az első sorban ülők álltak nagy kihívás előtt, amit a zenekar frontembere örömmel ki is használt: az órájára mutatott (egyezményes nemzetközi jelként), mintha elkéstek volna… Ezt természetesen nagy nevetés követte, megadva ezzel a rendezvény alaphangulatát.
A hangulatot pár perccel később egy kisfiú tovább fokozta: önálló tapsbemutatóba kezdett a sorok között, éppen egy taps-lábdobbantás szóló közben. Az előadó ismét komédiásra vette a figurát, két ujjával a saját szemére mutatott, majd a kisfiúra, jelezve: „Látlak ám!” Ez az improvizáció szintén osztatlan sikert aratott, amelyet a nagyérdemű természetesen tapssal jutalmazott.
Közben folyamatosan kerültek elő az érdekesnél érdekesebb eszközök: színesre festett kukák, óriás gégecsövek és kiszuperált fluoreszkáló fényforrások is. Sőt a kosárlabda is komoly szerepet kapott, nemcsak a labda funkcióját betöltve, hanem mint a ritmusalkotás eszköze is megállta a helyét. A zenekar egyik ismérve egyébként pont az, hogy bármilyen eszközt is szólaltattak meg, a gyufásdoboztól a pálcikákig, a konzervesdoboztól az útjelzőtábláig, sikerült egy tökéletesen egységes hangzásvilágot megteremteniük.
Érdekes volt, hogy az általában passzívnak vélt magyar közönséget miként tudta a zenekar mégis oly zseniális módon bevonni a közös szórakozásba. A már említett improvizációk, a spontaneitás, a szituációk adta lehetőségek kihasználása igazi profizmusra vall. Mindemellett elképesztő hangeffekteknek, hihetetlen ritmusszekcióknak és koreográfiáknak lehettünk a szem- és fültanúi. A másfél óra elteltével pedig a hangulat annyira a tetőfokára hágott, hogy a közönség szinte egy emberként ismételte a színpadról lépésről lépésre bemutatott taps-lábdobbantás kombinációt és annak minden variációját, átérezve a lényeget: egységben a ritmus!
Stompoljunk
A Stomp zenekart Luke Cresswell és Steve McNicholas alapította 1991 nyarán Brightonban, Nagy-Britanniában. Először Brighton utcáin kezdtek el stompolni – azaz toppantani, táncolni, dobbantani, dobolni –, majd 1991 és 1994 között világszerte felléptek, és az előadásaikon mindig telt ház volt. A turné csúcspontja 1994 januárjában volt a londoni Sadler’s Wells Színházban, itt nyerték el „a legjobb koreográfia a West End show-k között” címet. Ezután a csapat folyamatosan tovább bővült, és jelenleg is csatlakoznak új tagok. Soraikban már sokféle karakter megfordult az utcazenésztől a divattervezőig, a szakács-mestertől a tánctanárig. Ami elengedhetetlen ahhoz, hogy valaki stompolhasson: jó ritmusérzékre van szükség, és fontos szerepet kap az egyéniség mellett a csapatszellem, mivel minden egyes mozdulatot össze kell hangolni a többiekével. A Stomp hétköznapi hangokat kelt hétköznapi eszközökkel, de korántsem hétköznapi módon.
2010. 04. 02. (XIV/13)
