Különös egy nép az angol, mint tudjuk. Igen büszkék uralkodóikra, ugyanakkor ők fejezték le elsőként Európában törvényes királyukat mint hazaárulót. E szigetről szökkent szárba a szólásszabadság és a parlamenti demokrácia, ám itt bástyázzák körül mind a mai napig a közügyeket masszív szokásokkal és ódon hagyományokkal. Ezeket persze át lehet már hágni. De hát nem szokás. Meg nem is illik. Semmiképp nem ildomos például az említett herceget „Bertie”-nek becézni az „ő királyi fenség” (His Royal Highness) megszólítás helyett, mint azt teszi az ausztrál beszédtanár, aki több sikertelen kísérlet után elvállalja Albert György dadogásának mérséklését – teljes megszüntetésről senki nem álmodik. E két, nagyjából mindenben eltérő férfiú munkakapcsolata, utóbb már-már barátsága e sajátos történelmi film lényege. A roppant angol birodalom ügyei és oly világsorsformáló tényezők, mint a bolsevikok és a nácik, csupán halvány mellékszereplők. Nem aránytévesztésről van szó. Inkább a historizáló történetek mai példáját látjuk, ahol a monumentális csaták, pátosszal teli szónoklatok és részletgazdag díszletek helyett csupán néhány szobában játszódik a film. No és igen sok az arcjátékon elidőző közelkép.
Amit észre lehet venni: a filmet nagyjából mindenki szereti. S vajon miért? Az egyik fő ok bizonyára „Mr. Darcy” (a most Oscart kapott Colin Firth) kissé búskomor, cseppet fátyolos tekintete és sokak kedvelte ábrázata, ami kétség nélkül hátán viszi az egész alkotást. Aztán a nyers közember és a túlfinomult arisztokrata előre borítékolható ellentétei következnek több kis tételben (különféle szobabelsőkben), ami helyzetkomikumként kiváló. A herceg rendszerint felhúzza az orrát, sérelmezi a túl egyszerű modort, a beszédtanár viszont ragaszkodik kissé alpári stílusához; íme együtt az a két tipikus nézőpont, ahogy az angolok a világot szemlélni hajlamosak…persze csakis a sommás vélekedések szerint.
A terápia közbeni csipkelődéseket a szükség írja felül: a herceg váratlanul koronázott király lesz, hiszen bátyja, VIII. Edward elvált (és ráadásul amerikai) nőt vesz el feleségül, s miatta mond le a trónról. Korábbi filmben e nevezetes románcot megindítóan romantikusnak láttatták. Itt mindössze egy kicsapongó és élveteg asszony meg egy jellemgyenge aranyifjú héjanásza, tele felelőtlen dobzódással. Albert György, a kisebb és rátermettebb fiú tehát joggal lesz méltó feje Angolhonnak, de még mindig gyötrelem egy hosszabb mondatot elmondania. Lassanként azt is megtudjuk, miért. A kegyetlen dajka, a hideg családi légkör, a gúnyolódó idősebb testvér csapatmunkában hozta össze a nyilvánvalóan lelki gyökerű dadogást, de szerencsére a történet e ponton megáll a felfejtős pszichologizálás csapdája előtt. Érezték talán az alkotók, hogy ezt a „kezelést” mások már elvégezték előttük (Esőember, Good Will Hunting stb.), s hogy a nézőknek is van emlékezete.
A címet adó nagy beszéd rendkívül megindító. György király, angol király hatalmas erőfeszítéssel, beszédtanára karmesteri vezényletével szól népéhez a második világháború kezdetén. Kicsi és nagy, gazdag és szegény issza szavait, milliók és tízmilliók kapnak tőle bátorítást. Közben mi, „emberek”, egy megosztott országocska lakói érteni véljük, milyen az, ha egy népet valami tényleg összetart – mondjuk a mindenki által jelképként tisztelt személy. Tűnődünk, de a teljes nyugati civilizáció mai tekintélyei közt se találunk ilyet mostanság. És amikor a felemelő képsorokat látjuk… nos érezzük e hiányt.
György és a nácik
Komoly történészviták lángoltak fel A király beszéde kapcsán, amelynek egyre többen kérdőjelezik meg történelmi hitelességét. A kritikák egyike sem megy el szó nélkül VI. György – a filmben elhallgatott – náciszimpátiája mellett. Történészek és angol parlamenti képviselők már 2002-ben, röviddel az anyakirályné halála után azt követelték, hogy azonnal hozzák nyilvánosságra Erzsébet és férje, VI. Györgynek a náci Németország felemelkedésével kapcsolatos észrevételeit. A törvényhozók a húszas-harmincas évek irataihoz való korlátlan hozzáférés mellett az 1936-os alkotmányos válságról, VIII. Edward, a filmbeli VI. György király testvérének lemondásáról szóló forrásokba is betekintést szeretnének nyerni. Hitler megbékítését teljes mellszélességgel támogatta a brit establishment, a lépést megkérdőjelező konzervatív képviselőket – így Winston Churchillt – igyekeztek elhallgattatni. A Chamberlain-kabinet politikája az uralkodócsalád több szintjén is elismerést váltott ki. Néhány dokumentum már napvilágra került, amelyekből kirajzolódik a király ellentmondásos alakja.
VI. György 1939 tavaszán például személyi titkárát arra kérte, hogy üzenjen Lord Halifax külügyminiszternek; a levélben az uralkodó leírja: a tudomására jutott, hogy a különböző országokból származó zsidó menekültek titokban Palesztina felé vették az irányt, s „örömét fejezte ki, hogy bizonyos lépéseket már megtettek az anyaországokban ennek megakadályozására”. Hallifax ezt követően értesítette Nagy-Britannia berlini követét, hogy „helyezze nyomás alá a német kormányt a zsidók engedély nélküli kivándorlásának megfékezése érdekében”.
Az amerikai New Republic kritikusa szerint az alkotás „történelmileg pontatlan, teljesen félrevezető, s morális kételyeket ébreszt”. A film például elmulasztja megemlíteni, hogy VIII. Edward Hitler és a fasizmus feltétel nélküli támogatója volt, s még azután is a megbékélést szorgalmazta Berlinnel, hogy a Wehrmacht páncélosai mélyen benyomultak Lengyelország területére. (mult-kor.hu)
2011. 03. 04. (XV/9)
