hetilap

A filmet 2010-ben adták ki, magyarra azonban még nem fordították le, angolra is csak feliratosan, úgyhogy az eredeti címét szó szerint lefordítva ismerhetjük meg magyarul: A razzia. Igényes francia alkotás, amelyhez több híres színész adta a nevét: Mélanie Laurent, akit legutóbb a Becstelen brigantykban láthatott a közönség, Jean Reno, akit valószínűleg nem kell bemutatni, és Gad Elmaleh, a marokkói származású francia színész, akit az Életvonat című filmből ismerhetünk. A film történetileg végig Franciaországban játszódik, 1942-ben, amikor beindul a zsidók deportálása, és a németek megszállják az egész országot. A néző több francia zsidó család életén keresztül nézheti végig, hogyan kerül sor az addig csak kirekesztett zsidók egybegyűjtésére és szisztematikus deportálására. A képsorok elején a rendező ezekkel a szavakkal köszönti a nézőt: „A most következő események a legelképzelhetetlenebb és a legborzasztóbb részletekig 1942 nyarán történtek meg Franciaországban.” És ez így is van, amit bemutat a film, az úgy történt, ezért ami borzasztó benne, az valóban az is volt, ami pedig mesés benne, az mesés is volt. A film megtörtént eseményeken alapul, minden lényeges szereplője valós személy, ezáltal még magával ragadóbb a történet.
Az egyszerű, kedves zsidó kisgyerekek játszadozva futkorásznak Párizs utcáin, sárga csillagot hordva, közben a nagytesó panaszkodik otthon arról, hogy a fejkvóta miatt nem fogják fölvenni az egyetemre, amúgy mindenki boldog, és mindenki biztatja a másikat, hogy minden jóra fordul, bár most minden egyre rosszabb. Az egyik családban a lány épp azt veti fel, hogy legjobb lenne kiköltözni Amerikába, és akkor minden rendben lenne, mire a szülők azt válaszolják, hogy Párizs a legjobb hely a zsidók számára, nem kell aggódni. A zsidó anyukák és apukák arról társalognak, hogy a kisgyerekeket biztos nem vinnék el a nácik. Mindeközben a francia kormány és a csendőrség megállás nélkül szervezi a zsidók összegyűjtésének előkészületeit. És eljön az éjszaka, amikor felverik Párizst, és összegyűjtik a családokat egy stadionba, ahonnan indulnak majd a deportálások. Ez a rész fontos pont a filmben, két drasztikus felfedezésre jut a néző a párbeszédek és események kapcsán. A főszereplő kisfiú, Joseph apja (Gad Elmaleh) itt döbben rá arra, hogy igaza volt lányának, el kellett volna menekülni Amerikába, de már késő. A másik tragikus tény, amely magyar vonatkozásból is érdekes, hogy azt látjuk: a zsidók összegyűjtését és a családok kitoloncolását nem vérszomjas német SS-tisztek végzik, hanem a francia kormány együttműködésével francia csendőrök. Ennek a nyílt elismerése a filmben arra vall, hogy a franciák is, hosszú évek után, félretéve a felelősség hárítását, beismerik ezt a szégyenletes tényt. Ez akkor is lényeges, ha tudjuk, hogy 75 ezer elhurcolt zsidó mellett 250 ezer megmentett zsidó a francia egyenleg – de ez már az érem másik oldala, egy másik film.
Ott vagyunk tehát a párizsi stadionban, zsidó családok ezreivel, étel, víz és mosdó nélkül. Itt ismerkedünk meg Dr. David Sheinbaummal (Jean Reno), aki elkeseredve próbál segíteni a tömegeken a többi orvossal, például Annette Monod-val (Mélanie Laurent) együtt. A stadionból nyolc ilyen nap után egy Párizshoz közeli gyűjtőtáborba viszik őket, amit Baune-la-Roland-ban építettek fel. Gyakorlatilag élelem és víz nélkül maradnak: elindul az éhezés és a lebetegedés. Majd egy nap megérkeznek a francia csendőrök, és szemrebbenés nélkül bejelentik, hogy a szülőket elválasztják a gyerekeiktől, és külön szállítják el őket. Joseph anyjának ezek az utolsó szavai tizenegy éves fiához: „Menekülj el! Neked élned kell!” A kisfiú ezt megszívlelve elhatározza, történjék bármi, ő el fog szökni, és túléli ezt. Társat szerez, akivel hamarosan megszöknek a táborból. Kijutva még visszainteget a barátainak, akik nem mentek vele. Még nem tudja, hogy valószínűleg nem lesz viszontlátás. Ugyanis rövid időn belül megérkezik a következő katonakonvoj, és bejelentik az egyedül maradt gyerekeknek, hogy jöjjenek gyorsan, mert viszik őket a szüleikhez. A film egyik legdrámaibb képe, mikor az egyik főszereplő kisfiú minden holmiját hátrahagyva egy plüssmacival rohan a katonák felé, hogy minél hamarabb indulhasson a menet. Rajta kívül mindenki tudja, hogy milyen szörnyűség következik, és azt is, hogy ha tényleg viszontláthatják is a szüleiket, az már valószínűleg nem ezen a földön lesz. A film végén kiírják, hogy a deportált gyerekek közül senki sem tért vissza. De mivel nemcsak Hollywoodban van happy end, hanem az élet is hozhat ilyet, a film végén újra találkozunk Joseph-fel, akit a szökés után befogadott egy család. És ami hihetetlen, de mégis igaz, életben van az az őszinte kisfiú is a plüssmacijával! Túlélte, mivel kiesett valahogy a vonatból az úton. A mesében sem történhetett volna szebben. (Petrőcz Jordán)

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek