A Vásárhelyi Őszi Tárlat kezdeményezői Galyasi Miklós múzeumigazgató, Kurucz D. István és Almási Gyula Béla festőművészek, valamint Szabó Iván szobrászművész voltak. Céljuk egy karakteres, egyedi kiállítás megrendezése volt, ezért olyan művészeket hívtak meg az első tárlatra, akik valamilyen módon kötődtek Hódmezővásárhely városához. Valószínűleg az „alapító atyák” sem remélték, hogy olyan jelentős, fél évszázadon átívelő művészeti fórumot hoznak létre, mely a város legmeghatározóbb és legjelentősebb kulturális rendezvényévé válik.
A tárlat az ötvenes-hatvanas években – az akkori hivatalos művészetpolitikai elvárásokkal szemben – a képzőművészeti szabadság friss levegőjét jelentette a művészek számára. Nem véletlen, hogy az akkori hivatalos értékelések a tárlat évenkénti kiállításait „narodnyiknak”, népiesnek vagy sematikusnak tartották. Tény, hogy az ebben az időszakban itt kiállított művek jelentős hányada erős társadalmi elkötelezettséggel, a magyar parasztság sorsának és életmódváltozásának dokumentálási igényével készült. A korszak művészeti kritikáiban negatív felhanggal tűnt fel a nacionalista jelző is, mint a nemzeti hagyományokra építő és ahhoz kötődő ábrázolásmód. Ugyanakkor misztikusnak is titulálták, mert az itteni realizmus nem fotószerűen, hanem egy sajátos „vásárhelyi elvontsággal” ábrázolta a valóságot.
A szervezők már a nyolcvanas évek első évei-ben érezték, hogy változtatni kell az indulás idejében megfogalmazott szervezési elveken, s igyekeztek a felkértek-meghívottak körét a lehetőség szerint kibővíteni. Az elmúlt évtized(ek)ben a tárlat egy különleges hibriddé vált a meghívásos, a szabad beadású és a szalonjellegű kiállítások legjobb tulajdonságainak egyesítésével.
2013. 09. 27. (XVII/39)
