Ekkor lép színre egy fiatal, bogaras, cambridge-i matematikaprofesszor, Alan Turing, aki két évi megfeszített munkával kis csapata segítségével összeállít egy olyan számítógépszerű szerkezetet, aminek segítségével sikerül a németek kódját feltörni. Ezután jön az emberpróbáló kihívás: a megfejtett üzeneteket úgy kell felhasználniuk a szövetségeseknek, hogy a németek meg ne sejtsék, hogy ellenfeleik a kód birtokában vannak. Nem háríthatnak tehát ez alapján el minden támadást, csupán annyit, hogy az véletlenszerűnek tűnjék, és ugyanakkor a szövetségesek győzelmét is garantálja. Úgy tűnik, céljukat elérték, hiszen Dönitz admirális így nyilatkozott: „Egyetlen magyarázat van, miszerint az ellenség légi radarjai segítségével szerez tudomást felvonulási területeinkről, ám ez nehezen elfogadható.
Az viszont még kevésbé tűnik valószínűnek, hogy megfejtették a kódrendszerünket...”
A főszereplő (Benedict Cumberbatch) sikerrel debütált már olyan történelmi feldolgozásban, mint például A szabadság himnusza (William Pitts szerepében), így a néző azzal a várakozással ülhet be a moziba, hogy egy angol humorral fűszerezett, a hollywoodi filmektől megszokottnál némileg intellektuálisabb filmet fog látni. Az első félórában úgy tűnik, nem is fog csalódni. A film három idősíkon indul egyszerre: megismerjük a matematikazseni gyötrelmes gyermekkorát, ami autista mivoltának tudható be: a napi kínzásoktól csupán hasonló érdeklődésű osztálytársának barátsága menti meg ideig-óráig a bentlakásos iskolában. Az 1940-ben játszódó, központi idősíkon fellép a csetlő-botló, a humort nem ismerő – és emiatt humoros jelenetekre okot adó –, a dolgokat és embereket mindig nevén nevező, emiatt nem túl szimpatikus ifjú professzor, aki bekerül az Enigma feltörésére létrehozott szigorúan titkos munkacsoportba az MI6 védőszárnyai alatt. Végül pedig belecsöppenünk egy 1952-ben zajló nyomozásba is, amikor is a katedrára visszatért professzor lakásában ismeretlen tettes betörést követ el.
2015. 04. 03. (XIX/14)
