A Mindenki a Magyar Média Mecenatúra Program támogatásával készült, tízmillió forintból. Természetesen rettenetesen fontos, hogy állami pénzből kisjátékfilmek (is) foroghatnak, de ami ebben az esetben még inkább örvendetes, hogy Deák filmje olyan műfajt képvisel, amely az utóbbi évtizedekben nem igazán találja a hangját és érvényesülési felületeit. A rövidfilmes fesztiválok ugyan egyre népszerűbbek – a Mindenki is a budapesti Friss Húson mutatkozott be 2016 tavaszán – ám a klasszikus vonalvezetésű, szívmelengető tanulságra épülő, igényesen kivitelezett ifjúsági filmek a kilencvenes évek végéig még csak-csak elkészültek (akkor már leginkább a televíziónak), azóta azonban nagyon résen kell lennie annak, aki ilyen produkciókat szeretne látni.
A Mindenki épp egyszerűségével, s persze a katartikus csattanóval fogja meg a nézőt. Két kislány barátságáról, a közösség empátiájának erejéről szól, mely az igen hatásos finálé legutolsó pillanataival lesz igazán hatásos. A történet taglalása minden bizonnyal felesleges. Aki esetleg eddig nem látta a filmet, az gyorsan pótolja, aki viszont már megnézte, pontosan tudja, hogy nagyon fontos benne a zene és a gyerekszereplők természetessége (Gáspárfalvi Dorka és Hais Dorottya alakítása igazi főnyeremény).
Deák Kristóf egy ismerősétől hallotta a sztorit, melynek váza tehát a való életben is megtörtént – eredetileg Svédországban esett meg, de a direktornak aligha volt nehéz a kilencvenes évek magyar iskolai viszonyaira adaptálni a cselekményt. Már csak azért sem, mert a Mindenki vállaltan idealizált képet mutat a közösségről, ami esetében azért nem tűnik hamisnak, mert a gyerekek összetartását, józanságát erőteljesen ellenpontozza a kórusvezető sikerhajhászó hozzáállása. Erika néni egyértelműen a történet „főgonosza”, de Szamosi Zsófia alakításában legalább annyira esendően emberi a karakter, mint amennyire értelemszerűen ellenszenves.
2017. 03.03. (XXI/09)
