Történik ez ráadásul akkor, amikor a „magyar” jelzőről sok nyugati értelmiséginek nem épp a progresszió és a haladás jut eszébe. Viszont a korban, melyben élünk, e két veretes szó tartalma is erősen átalakulóban van. Mindenesetre a legutóbbi ilyen jó idényünk az 1980-81-es évben volt, amikor szintén egymás után nyertek magyar alkotók Oscar-díjakat. Annak idején Rófusz Ferenc animációs filmje (A légy), majd Szabó István hatalomról és megalkuvásról egyszerre szóló Mephistója a „vasfüggönyön túli” alkotók eredetiségére vetített fényt. Most pedig egy oly ország alkotóinak tehetségét értékelik nagyra, mely eléggé makacsul szembe megy a mai politikai és morális véleményvezérek elvárásainak nagy részével.
Igaz, ezek a filmek nem szűkebben vett nemzeti-etnikai kérdéseket feszegetnek (bár azok is joggal érhetnek el világhírnevet!), hanem egyetemes témákat dolgoznak fel. Közismert az is, hogy nem éppen „udvari” művészekről van szó. A Saul fia, a Mindenki és a már szintén nemzetközi sikert elért Testről és lélekről alkotóinak világnézete és elvei abszolút függetlenek filmjeik finanszírozójától – ami jelen esetben a magyar állam. Sőt, az említett nagyszerű filmek rendezőiből legalább kettő finoman szólva sem lelkes híve a regnáló magyar kormányzatnak. Ennek ellenére filmjeiket közpénzből (Magyar Nemzeti Filmalap), tehát a „mi” adóforintjainkból forgatják le. És ez így van jól.
Nemes Jeles László a Saul fia, és Deák Kristóf, a Mindenki rendezője elsőfilmeseknek számítanak abban a kategóriában, amelyben Oscart nyertek, Enyedi Ildikó viszont jó pár évtizede forgat, az HBO sikersorozata, a Terápia az egyik utóbbi munkája. Igaz, mozifilmet (a Simon mágus óta) majd két évtizede nem készített, bár a szándéka erre megvolt.
2017. 03.10. (XXI/10)
