A közeljövőt előrejelző filmes diagnózisok szerint sok minden megesik majd a század közepéig: jó köztük nemigen. Atomcsapások, a dühös természet lázadása, idegen és mutáns lények, gyilkos vírusok és becsapódó kisbolygók aprítják a csökevényesedő emberiséget, amely a valóság elől inkább a virtualitásba, „a” Számítógép oltalmába menekül. Végül kétféle út áll előtte. A posztapokaliptikus várakozás szerint egy új barbárság köszönt ránk szemét- és roncstelepekkel, vadember-hordákkal, akik egymást tépik egy falatért vagy az utolsó csepp benzinért. Zsánerré e sejtést a Mad Max első része (1979) tette, majd számos variáns épült az alapra.
A másik ősforrásnak viszont az 1982-es Szárnyas fejvadász számít, melyből a későbbi, gyakran egymásra is utaló diagnózisok szívesen merítenek. Az ezerféle nációval telizsúfolt, állandó esőben ázó, szmogos és többnyire éjszakai Los Angeles látványa minimum úgy beíródott a filmtörténetbe, mint a Star Wars űrkocsmája – mellesleg zárójelbe tudta tenni, hogy a történetben alig történik valami. A többféle műfajban is korszakot nyitó Ridley Scott rendező és még inkább a címszereplőt alakító fiatal Harrison Ford őszinte meglepetésére – jó évtizeddel a premier után – mindebből máig divatos kultuszfilm kerekedett. És ahogy ez ilyenkor lenni szokott, éles szemű bölcsészek vélték meglátni a mélyebb rétegeket – esetünkben a teremtés és megváltás metaforáit és egyéb, a sci-fibe kódolt filozofikus mélységeket.
Minderre tudatosan épített a folytatás. A most is sötét és multikulti L. A.-ben egzotikus (köztük magyar!) töltelékmondatok kavarognak, miközben hősünk, K-hadnagy (Ryan Gosling) oly merengve iszogat a legénylakásában, mint Humprey Bogart az egyik múlt századi film noirban. Magányát digitális módon oldja. Egy kivetített, 3D-s barátnővel cseveg, „akit” (új alkalmazás) el is vihet nyomozása színhelyeire.
2017. 10.13. (XXI/41)
