Ezen felül pedig tartós az igény a „tehetséggondozós” filmekre, emlékezzünk csak a Holt költők társaságára, a Good Will Huntingra vagy éppen a Fedezd fel Forrestertre. A mostani dolgozat szerint Lisa (Maggie Gyllenhaal) negyvenes tanítónő egy New York-i iskolaelőkészítőben, ami még óvoda, de már betűket is tanulnak, ahogy ezt már ismerjük a Schwarzenegger-féle Ovizsaruból. Itt azonban nincs sok helye a mókának. Inkább egyfajta elégikus szomorkodás lengi körül a filmet, ám az ettől egész jól nézhető. Mégsem az a kellemes néznivaló. A hangulat hiteles, a mondandó átjön, az alakítások pontosak, de a kimenetele, a nagybetűs tanulság, csak azt tudnánk feledni… 
Mert az szörnyen frusztráló, de sajnos megalapozott. A történet amúgy az ugyanezen a címen futó 2014-es izraeli film komplett adaptálása a népektől zsúfolt New York-i multikultúrába. Adott egy istenáldotta tehetség, az ötéves Jimmy (az előző filmben Joáv), aki az oviban, csak úgy, minden előkészület nélkül verseket ír. Illetve a sorokat maga elé dünnyögi inkább, mert írni ugye nem tud, műveit ezért Lisa jegyzi le kapkodva. A kissrác elképesztően jó, a remekbe szabott sorok viszont még egyszer sem hangzanak el, az enyhén autisztikus minizseni máris túllép rajtuk.
Lisa maga is amatőr versfaragó. Hetente próbálkozik egy irodalmi körben (inkább tanfolyamon), de nem nagyon figyelnek rá. Ő annál inkább az őstehetség nyilvánvaló jeleire. Innentől ez a küldetése: felkarolni, menedzselni, célba juttatni a (talán) pakisztáni fiúcska talentumait. Azt teszi, ami minden gyerekekkel kapcsolatos hivatás nagy és nemes célja, s ami az ilyesféle pályákon garantált belső doppingot ad. Aki átélte, tudja miről van szó.
2019. 01.11.(XXIII/2)
