A konkordátum magyarul egyezményt jelent. A szó a latin concordia kifejezésből származik, amely szó szerint "szívbéli összhangot, egyetértést" jelent. Így nevezik azokat a megállapodásokat, amelyek két (vagy több) fél egyetértése alapján köttetnek, elvben valamennyi fél érdekeinek messzemenő figyelembevételével. "Ellentmondásos konkordátumok" (Controversial concordates) címen idén jelent meg az Amerikai Katolikus Egyetem kiadásában egy érdekes tanulmánykötet, amelyben neves történészek vizsgálják meg három – mindmáig felettébb vitatott – vatikáni konkordátum létrejöttének körülményeit, előtörténetét és utóhatásait. A Napóleonnal 1801-ben megkötött konkordátumot William Roberts, a Fairleigh Dickinson University oktatója vette elemzés alá; Frank J. Coppa, a St. John\'s University tanára a Mussolinivel 1929-ben létrehozott egyezményt vizsgálta meg, míg Joseph Biesinger, az Eastern Kentucky University professzora a Hitlerrel 1933-ban kötött vatikáni szerződés történetét foglalta össze.

Jézus Krisztus életére és a kereszténység kialakulására vonatkozó legfontosabb forrásunk az Újszövetség. Nem voltak és nem is lesznek olyan történeti dokumentumok, amelyek az apostoli írásokat ezekben az egész emberiség számára alapvető kérdésekben helyettesíthetnék vagy akár csak módosíthatnák. Ezért ha Jézusról vagy a kereszténységről a történeti hitelesség szándékával akarunk írni, szükséges, hogy megállapításainkat az újszövetségi Írásokra alapozzuk.

A "pogányok apostola" a zsidóságot olyan "szelíd olajfának" nevezte, melynek néhány ága a hitetlenség miatt ugyan átmenetileg kitöretett, de csak azért, hogy helyet adjon a beoltott vadolajfaágaknak, azaz a pogányokból lett keresztényeknek. Pál ez utóbbiakat komolyan figyelmeztette: a "beoltás" ténye nem jelent okot arra, hogy a pogányokból lett hívők megvessék a "kitört ágak"-at, a zsidókat: "Mert ha te a természetes vadolajfából kivágattál, és természetellenes módon beoltattál a szelíd olajfába, mennyivel inkább beoltathatnak ezek a (letört) természetes ágak az ő saját olajfájukba".

II. János Pál pápa a 2000. évi jubileumi szentév alkalmából különös jelentőséget tulajdonít annak, hogy a katolikus hívek zarándokútjukon a római ókeresztény katakombákat is felkeressék. Az egyháztörténelemben először most nyílik arra lehetőség – hangsúlyozza az egyházfő –, hogy a XVI. században felfedezett és az elmúlt években megnyitott öt római föld alatti temetőt (Szt. Callixtus, Szt. Sebestyén, Szt. Domitilla, Szt. Priscilla és Szt. Ágnes katakombáját) tömegek látogassák meg, ha akarják. A miért?-re a Vatikán internetes honlapján a következő válaszokat kapjuk: "Mert a katakombák az első keresztény nemzedék életének és hitének történelmi bizonyságai; annak bizonyítékai, hogy az egyház eredendően a mártírok egyháza volt; a katakombák a hit, remény és szeretet örök iskolái; az imádkozás, a szellemi meditáció, a liturgia és a szentségi élet központjai; a hitben egyesült testvérek és nővérek szolidaritásának és kollektív kegyességének kifejeződései; a megtérés és bűnbocsánat legfőbb helyei a zarándokok számára; az ökumenikus találkozók kedvelt színhelyei, mivel az ökumenizmus legmeggyőzőbb formája talán a szentek és mártírok ökumenizmusa". A nyomasztóan komor alagutak lejáratainál máris százak állnak sorba, hogy borsos belépti díj fejében megtekinthessék a mártírok sírját, "azt a magot, amelyből az egyház kisarjadt". Alábbi cikkünkben arra keressük a választ, hogy a katakomba-kereszténység és az abból kisarjadó szent- és ereklyekultusz milyen szerepet játszott a kereszténység bibliai alapértékeinek eltorzulásában.

"Európa uralkodó dinasztiáinak történelmében az egyetlen folyamatos vonalat Péter utódai alkotják, akik megszakítás nélkül irányították Krisztus egyházát, és jelképezték Európa mint egész történelmi kontinuitását" – írja a lengyel katolikus történész, Oskar Halecki. (Európa millenniuma, Századvég, Budapest, 1993.) Ezt a megállapítást nemcsak a protestáns alapokon álló egyháztörténészek, hanem a világi történetírás is vitathatónak tartja. Ki is alapította a római gyülekezetet? Valóban Pétert tekinthetjük-e a császárváros első püspökének? Mikortól nevezték Róma püspökét pápának? Mi képezi valójában a történelmi kontinuitást: maga a város, vagy a pápaság intézménye?

Nemrégiben felröppent a hír, hogy az "utazó pápának" is nevezett II. János Pál december elején rövid látogatást tesz Irakban, melynek célja az Ábrahám szülőhelyére történő zarándoklat. A pápát idézve: "Ha ez megegyezik Isten akaratával, szívesen látogatok a káldeusok földjének Ur nev? városába, a mai Tel al-Maquayyarba Dél-Irakban." A nem éppen veszélytelen és politikai felhangoktól sem mentes utazás előkészítését másfél éve kezdték meg a Vatikán diplomatái: Giuseppe Lazzarotto bagdadi apostoli nuncius; Wissam al-Zahawie, a Szentszékhez akkreditált iraki nagykövet; Paul Dahdah, az időközben már Libanonban tevékenykedő, bagdadi "latin érsek", valamint I. Raphael Bidawid pátriárka, az iraki "káldeus szertartású", de a Vatikánhoz kötődő keresztény felekezet feje. A Szentszék a közelgő bagdadi látogatást "olyan kizárólag vallási–szellemi indíttatású útnak tartja, amely kizár minden más magyarázatot". De hová is kötődik Ábrahám útja a "történelemben"?

Alig néhány soros szöveg. Azóta, hogy egy Rómában élő, görögül író zsidó szerző i. sz. 93-ban papírra vetette, szinte egyfolytában vitatkoznak róla. Kutatták szerzőségét, szövegének hitelességét; nyomozták forrásait és hogy ki, mikor, hogyan idézte; ízekre szedték szavait és mondatait; nagyító alá vették stílusát, szófűzését. Hogy miért kell ilyen nagy hűhót csapni e csaknem kétezer éve íródott nyúlfarknyi szöveg körül? Azért, mert Josephus Flavius Jézusról szóló néhány soros tanúsága – ha valóban ő és valóban ilyen formában írta – a legkorábbi külső bizonyíték, amely megerősíti az evangéliumok történeti hitelességét.

A bálvány szó hallatán a ma embere letűnt korok vallási emlékeire, távoli népek etnográfiai kuriózumaira asszociál, olyasvalamikre, mint a Stonehenge bazaltkövei, vagy egy indián totemoszlop. A Biblia nyelvei nagyon is gyakorlatias értelemben és egyértelm? jelentéssel használják a "bálvány" szót: a héber celem mindenfajta faragott, festett, vésett stb. tárgyat; a görög eidólon pedig bármiféle valóságos vagy képzeletben élő képet jelent. A mózesi Tízparancsolat második pontja kategorikusan megtiltja mindenfajta égi, földi és vízi teremtmény képi ábrázolását, mivel azok a pogány istenek imádásának legfőbb kellékeiül szolgálnak. De az Újszövetség is óva inti a keresztényeket a bálványoktól és azok tiszteletétől – a pogány államhatalom és a kereszténység összeütközésének egyik legfőbb kiváltó oka éppen a bálványimádás utóbbiak általi elutasításában rejlett. Kevéssé ismert tény, hogy a keresztények pogány bálványokkal (szobrokkal, áldozatokkal, templomokkal, ünnepekkel stb.) kapcsolatos elutasító magatartása nemcsak vallási–szellemi szempontból, hanem gazdaságilag is komoly fenyegetést jelentett a Római Birodalom számára.

Múlt heti cikkünkben négy olyan esetet vizsgáltunk meg, amikor Pál apostolnak római helytartók elott állva kellett hitét és életét védelmeznie. E négy történet érdekes tanulságokkal szolgált abból a szempontból, hogy az akkori államhatalom képviseloi - egy római állampolgárral szemben - mennyire lojálisak voltak a fennálló jogrendhez. Az alábbiakban azokat a vádakat igyekszünk áttekinteni, amelyekkel a kereszténységet kriminalizálták - Jézus perétol egészen a III. század elejéig.

A Római Birodalom tartományait különbözo rendu és rangú helytartók igazgatták. Ezek a császár és a szenátus felhatalmazására teljhatalommal bírtak, amit többnyire az alájuk rendelt provincia könyörtelen kiszipolyozására használtak. Egyes tartományok békés, nyugodt életet kínáltak az oda érkezo hivatalnokoknak, másoknak még a nevétol is borzadtak a római elokeloségek. Júdea kétségtelenül az utóbbi kategóriába tartozott. A kereszténység történetének legnagyobb igehirdetoje, Pál apostol missziós útjai során négy ízben állt római helytartók elott. Legalábbis ennyirol tesz említést Lukács az Apostolok cselekedeteiben. A "pogányok apostolának" és a római világrend képviseloinek e találkozásai ma sem nélkülözik a tanulságokat, amellett az Újszövetség történeti hitelességének fontos bizonyítékaiul is szolgálnak.

Egész pontosan kilencszáz éve, 1099. július 15-én, egy pénteki napon, déltájban rettegés lett úrrá Jeruzsálem lakóin. A három évvel korábban II. Orbán által meghirdetett első keresztes hadjárat elérte végcélját.

Nemcsak Németország, hanem egész Európa egyik legtekintélyesebb magazinja, a hetente egymilliós példányszámban megjelenő Der Spiegel múlt heti számának címlapján egy Jézust ábrázoló karikatúrát közölt, alatta a csupa nagybetűvel nyomtatott kérdéssel: "Mi marad Jézus Krisztusból?". Rudolf Augstein, aki 1947-ben többedmagával a lap alapítója, majd évtizedeken keresztül főszerkesztője volt, s ma is egyik kiadója, "leleplező cikket" közölt a pápa által 2000-re meghirdetett "szentév" kapcsán. Augstein, aki a főszerkesztőségről történt lemondása óta maximum csak egy-két oldalas cikkek megírására vállalkozott, most több mint tíz oldalt szentelt a kereszténységnek, amely szerinte nem más, mint "álszent legendák" gyűjteménye. A német újságíró nem először nyilatkozik meg a kérdésben: korábban már könyvet is publikált "Jézus, az emberfia" címen, amelynek újabb kiadása adta mostani cikkének apropóját.

Az ókori emberek gondolkodásában a "természetfeletti" éppen olyan természetes volt, mint a mai kor embere számára az, hogy kizárólag "természetes" szinten gondolkodjék. Sőt, az akkor élők logikája szerint nem is létezik "természetfeletti", hiszen az érzékek által fel nem fogható, szellemi világ teljes egységet alkot az érzékileg tapasztalható, földi szférával. Mi több, ezt az "alanti világot" leginkább a láthatatlan, de valóságos szellemvilág befolyásolja. A kérdés csak az: megismerhető-e ez a szellemi valóság? Ha igen, milyen módon? Lehetséges-e ezt a világot befolyásolni? Egy bizonyos: a bibliai kinyilatkoztatás nem tagadja a természetfeletti létezését, azokat a módokat azonban, ahogyan az egyes pogány népek eljutottak annak bizonyos fokú megismeréséhez, törvénytelen, okkult gyakorlatnak minősíti. Sorozatunk első részében az ókori Egyiptom, Mezopotámia és Kanaán "paratudományait" értékeljük az ószövetségi kinyilatkoztatás szemszögéből.

Amióta II. Ptolemaiosz Philadelphosz egyiptomi uralkodó az i.e. III. században Alexandriában létrehozta a Muszeiont, a világ valamennyi múzeuma nevében erre az intézményre utal. Az azonban kevéssé ismert, hogy az alexandriai Muszeion nem a régi tárgyak gyűjtését tekintette fő céljának, vagyis nem a mai értelemben vett "múzeum" volt: itt őrizték az ókor legnagyobb könyvgyűjteményét, amelynek számát 700-900 ezer tekercs közé teszik a kutatók. (A hagyomány szerint a Muszeion számára fordította le hetven zsidó bölcs a Tórát görögre, amelyet Szeptuaginta néven ismerünk.)

Dániel könyvének elbeszélése szerint Nabú-kudurri-uszur, bibliai nevén Nebúkadneccár, az újbabilóni birodalom legjelentősebb uralkodója (i. e. 605–562) uralkodásának második évében álmot látott, amely egy hatalmas szobor képében ábrázolt négy egymást követő világbirodalmat. A szobor feje aranyból készült, amely – Dániel magyarázata szerint – maga a babilóni király, illetve annak birodalma. Melle és karjai ezüstből voltak, amely az utána következő, a babilóninál értéktelenebb birodalmat jelképezte: a méd–perzsa királyságot. A szobor hasa és dereka rézből készült: ez a harmadik birodalom, amely "az egész földön fog uralkodni", Nagy Sándornak és utódainak hellenisztikus királyságait jelentette. A vasból készült lábak a negyedik birodalmat jelképezték, amelyről Dániel az álom magyarázatában ezt mondta: "erős lesz, mint a vas, mert miként a vas széttör és összezúz mindent, bizony, mint a vas pusztít, az előbbieket mind szétzúzza és elpusztítja". A történeti értelmezés szempontjából ez az utolsó birodalom nem lehet más, mint az Imperium Romanum, amelyre egyébként teljes mértékben illenek is a fent mondott tulajdonságok. A szobor lábfeje és lábujjai azonban meglepő módon nem vasból készültek: "És hogy láttad a lábakat és ujjakat részben fazekas-agyagból és részben vasból – megosztott királyság lesz az, s a vas szilárdságából lesz benne, amint hogy a vasat vegyülten láttad a sáragyaggal. S a lábak ujja részben vasból s részben agyagból: a királyságnak egyik része erős lesz, másik része pedig törékeny lesz … nem fognak tapadni egyik a másikhoz, valamint a vas nem vegyül el az agyaggal" (Dán 2,41–43, IMIT-fordítás). A negyedik birodalom fennállásának utolsó szakaszában tehát agyag keveredik a vas közé anélkül, hogy azzal elegyedne – minthogy a két ellentétes tulajdonságú anyag nem képes erre. Több mint érdekes, hogy a Dániel arámi szövege a "keveredés" kifejezésére ugyanazt az erev szót használja, mint amelyből az Európa kifejezés is származik! (Erről részletesebben lásd "Európa elrablása", Hetek 1999/12 március.) Az erev "keverék, elegyes dolog" értelemben több helyütt is előfordul még a Bibliában: Mózes könyve a kevert (len és gyapjú) szövetből készült ruhát is így nevezi; a zsidók egyiptomi kivonulásakor is sok erev népség csatlakozott hozzájuk; Nehemiás idején a fogságból visszatért zsidók közül kirekesztették az erev lakosságot; de Jeremiás így nevezi a Babilónban, ebben a valódi kozmopolita világvárosban lakó, különféle eredet? népeket is. Repedések a Birodalom testén Valóban a Római Birodalom utáni Európa lenne Nebúkadneccár szobrának vasból és cserépből álló lábfeje, amelyben a két egymástól merőben eltérő tulajdonságú anyag (a pusztítást jelképező, kemény vas és a törékeny agyagcserép) nem egyesül egymással? Az európai egység gondolatát Nagy Károlytól napjainkig végigkísérve (lásd "A modern Európa-eszme születése" Hetek 1999/13-14-15) láthattuk, hogy a bibliai kép elképesztő tömörséggel és lényeglátással tapint rá korunk létező valóságára. De mi lehet az oka annak, hogy a "vasbirodalom" – Róma – egységét sem katonai erőszakkal, sem gazdasági-politikai nyomással, sem nyelvi-kulturális alapon nem sikerült máig sem helyreállítani? Ennek megértéséhez vessünk egy pillantást a Római Birodalom történelmére. Róma fennállásának több mint ezer éve alatt, úgy tűnik, sikerrel valósította meg a mai szuperpolitikusok álmát: egy minden szempontból széttagolt, hatalmas kiterjedésű, eltérő hagyományokkal rendelkező birodalmat sikerült egységbe kovácsolnia és egyben tartania. A Római Birodalom szilárd támaszát és egyben összetartó erejét jelentették az istenkirályokként uralkodó császárok, az azoknak engedelmeskedő hatalmas és ütőképes hadsereg, valamint a meghódított területek fokozatos – hol kíméletes, hol drasztikus – romanizálása. Pedig láthatatlan hajszálrepedések vagy nyílt törésvonalak kezdettől fogva jelen voltak az imperium testén. Itt volt mindenekelőtt a kétféle nyelv használata: keleten a görög, nyugaton a latin számított hivatalos nyelvnek (a nyelvi határvonal valahol a Balkán-félsziget közepén, valamint a mai Líbia és Egyiptom határán húzódott). A görög kultúrával több évszázada átitatott keleti tartományokat a rómaiak meg sem próbálták olyan szinten romanizálni, mint Hispániát, Galliát, vagy Africát. Így a 395 után leváló Kelet-Római Birodalom, majd annak örököse, Bizánc, szinte "érintetlenül" vehette át az antik Hellász nyelvi és kulturális örökségét. Nemzetiségi ellentétek sokáig nem ütötték fel a fejüket a Birodalomban, a II. század végén azonban már a hadseregen belül is jól kivehetők az etnikai elkülönülés jelei. A birodalom fennmaradását biztosító legiók ekkoriban már saját toborzási körzeteikben szolgáltak, s egyfajta sajátos nacionalizmus gócpontjai lettek: az illír–thrák–germán, a szír–egyiptomi–arab (keleti) és a gall csoportok rivalizáltak egymással az elsőségért, illetve azért, hogy kinek a soraiból kerülnek ki a császárok. Az igazi gondok azonban a népvándorlás egyre erősödő hullámaival jelentkeztek. Kisebb népcsoportok már az I–II. században is beleütköztek Róma erődített határvonalába, a limesbe, de ezeket a csoportokat – megvesztegetéssel vagy katonai erővel – még sikerült feltartóztatni. A III. századra azonban ezek a népek hatalmas törzsszövetségekké duzzadtak, amelyeket egy-egy vezető egyéniség fogott össze. Ezek a "barbár" törzsek a IV. században a hunok támadása elől menekülve valósággal elsöpörték a Római Birodalom védelmi rendszerét. Így a császárok – a látszat fenntartása érdekében – új taktikát választottak velük szemben: "szövetségesekként", de teljes autonómia biztosításával, betelepítették őket a Birodalom határai mögé. 382-ben a gótokat Thrákiában, a vizigótokat az Al-Duna mentén, a gótokat, alánokat és a hunok egy csoportját pedig Pannoniában telepítették le. Ez a kikerülhetetlen lépés azonban végzetes döntésnek bizonyult: a törzsek ugyanis ettől kezdve feltartóztathatatlanul özönlötték el a Nyugat-Római Birodalom tartományait, sőt magát Itáliát is. Néhány évtized alatt az egykor hatalmas "vasbirodalom" önálló germán államokra hullott szét. A Birodalom keleti fele – a bomlás már észrevehető jelenségei ellenére – még megtartotta területi integritását. Császárai 476 óta elméletileg a Római Birodalom egyedüli örököseinek tekinthették magukat: államukat Romániának, fővárosukat Nea Róménak, azaz Új Rómának nevezték (Konstantinápoly). A barbár betörések mellett egy belső, szinte láthatatlan törésvonalat jelentett a birodalomban a kereszténység megjelenése, amellyel mint komoly gazdasági-politikai tényezővel a császároknak már a II. század közepétől számolniuk kellett. Az új vallás terjedésével ugyanis megbomlott az államrend alapjának tekintett görög-római vallási rendszer, amelynek élén Augustus óta a császár személye állt. A keresztények ugyanis csak a császárért, de nem a császárhoz voltak hajlandók imádkozni. Emellett – mint arról a II. század elején az ifjabb Plinius számolt be Traianus császárnak írt levelében – bizonyos tartományokban valósággal kiürültek a pogány templomok. Ez pedig nemcsak szellemi, hanem érzékeny gazdasági veszteségeket is okozhatott a birodalomnak. Nem véletlen tehát, hogy az első keresztényeket állandóan az államrend elleni szervezkedés vádjával illették, felforgató elemeknek tartották, akik a provinciák békéjét fenyegetik. A "konstantini fordulat" előzményei és következményei ismertek: a császárság az időközben dogmatizálódott és hierarchizálódott egyetemes (katolikosz) egyházban vélte megtalálni azt a szervezetet, amellyel összefogva a túlélést biztosítani tudja. Ekkorra már maga a kereszténység is végletesen megosztott volt, ezért nekik is kapóra jött a császár ajánlata, a világi hatalom segítségével ugyanis reményük támadt az egység helyreállítására. A IV–V. században lezajlódott meghatározó folyamatok révén tehát két fontos törésvonal alakult ki az egykori birodalomban: az egyik az etnikai, a másik a vallási problémakör, amelyek máig hatóan befolyásolták kontinensünk történelmének alakulását.Vallási törésvonalak A 395-ben hivatalosan is kettévált Római Birodalom kétféle szellemi örökségét a nyugati katolicizmus és a keleti ortodoxia között húzódó törésvonal fejezi ki a legjobban. A császári "kard", vagyis a hamisított "Konstantini Adománylevéllel" az egyházra ruházott világi hatalom nem volt képes a meglévő ellentéteket felszámolni a két egyház között. Természetesen mindkét egyház a maga tanítását tekintette egyedül helyes, igaz (ortodox) tanításnak, illetve az egyetemes (katolikus) keresztény hagyomány letéteményesének. Az 1054-es nagy egyházszakadás (szkizma) után az ortodoxnak is nevezett keleti (görög, bizánci) egyházhoz a balkáni államok és az orosz fejedelemségek tartoztak, míg a katolikus nyugati (latin, római) egyház peremét keleten a Német Lovagrend baltikumi állama és a Magyar Királyság jelentette. Ma a két befolyási övezetet elválasztó vonal északról indulva Finnország és Oroszország között, majd a balti államok mellett fut végig, áthalad Ukrajnán és Románián (itt Erdély jelenti a határt), végigmegy a volt Jugoszlávián, Szerbia és Horvátország határán. Samuel P. Huntington amerikai történész szerint: "ez Európa kulturális határvonala, amely a hidegháborút követő világban Európa és a Nyugat politikai és gazdasági határaként is működik". (A civilizációk összecsapása és a világrend átalakulása) Lengyel, litván és magyar politikusok és ideológusok előszeretettel hangoztatják, hogy akkor csatlakoztak a Nyugathoz, amikor a X. században Bizánccal szemben a latin világra, vagyis a katolicizmusra szavaztak. Huntington egészen odáig merészkedik, hogy kijelenti: csakis ezeknek az államoknak van esélyük a jövőben az Európai Unióhoz történő csatlakozásra, "mert az EU területe úgy esik egybe a nyugati civilizációéval, ahogy az az európai történelemben mindig is létezett". Szinte az egykori római birodalmi határvonal, a limes mentén jött létre a másik, ma már kevésbé látványos törésvonal, a római katolicizmus és a protestantizmus között. A határtól délre eső országok túlnyomórészt katolikusok, míg az attól északra fekvő vidékek lakossága többnyire valamelyik protestáns felekezethez tartozik. A Respublica Christiana (a pápa fősége alatt egyesülő katolikus Európa) régóta dédelgetett eszméjét alapjaiban rombolta széjjel a Luther által 1517-ben kezdeményezett reformáció, amelynek hatása nemcsak vallási, hanem gazdasági téren is érezhető volt. Max Weber óta közhelynek számít, hogy a "protestáns etika és a kapitalizmus szelleme" között egyenes összefüggés található, amit a protestáns országok (mindenekelőtt Anglia és Németalföld) robbanásszer? gazdasági és civilizatorikus fejlődése igazol a XVII. században. A vallások közötti harmadik – korunkban talán legnagyobb jelentőséggel bíró – törésvonalnak az iszlám és a keresztény világ között húzódó határ tekinthető. A muszlim vallás létrejötte óta (VII. század) folyamatosan rohamozza Európa peremvidékeit. Gibraltár névadója, Tarik 711-ben Hispániába átkelve mindössze négy év alatt hódította meg a félszigetet, s csak 732-ben a keresztény uralkodók közös fellépése tudott határt szabni terjeszkedésének. A mórokat csak évszázadok múltán sikerült kiűzni Spanyolországból, utolsó erősségük, Granada 1492-ben, Amerika felfedezésének évében esett el. Délkeleten a Balkán-félsziget a XIV–XV. században egy új iszlám nagyhatalom, az oszmán–török birodalom részévé vált. Európában a XIII. század óta egyetlen "keresztény" országban sem tűrték meg a musz-limokat, kivéve a spanyol fejedelemségeket, ahol a meghódított mórok, az úgynevezett mudejarok egy darabig még bántatlanul élhettek, ezzel szemben a legtöbb muszlim országnak mindig is voltak keresztény vallású alattvalói. Ma éppen fordított a helyzet: az európai országokban jelentős muszlim vallású kisebbség él (Strasbourgban, az Európa Parlament székhelyén éppen most adtak át egy nagymecsetet a város 40 ezer fős iszlám közössége számára), míg a fundamentalista iszlám országok nem nagyon tűrik meg a keresztények jelenlétét. Ma többek szerint az iszlám és a kereszténység évszázados párharca a Balkánon éledt újra. Úgy is fogalmazhatnánk: a Balkán vallási törésvonalak mentén balkanizálódik újra. Egy amerikai kutató ezt így fogalmazta meg: "Két fegyver villan elő a Balkánon, az egyiket eddig a keleti ortodoxia palástja rejtegette, a másikat az iszlám fátyol."Etnikai és politikai törésvonalak A Római Birodalom felújításának (re-novatio Imperii Romani) első nagy kísérlete Nagy Károly nevéhez fűződik. 800 karácsonyán a pápa imperatorrá és augustusszá koronázta a frank uralkodót, ám Károly megelégedett a "Római Birodalom kormányzója", valamint a "frank és longobárd ki- rály" címmel. Nagy Károly Imperium Christianuma nem lehetett tartós, halála után három évtizeddel végérvényesen részekre hullott. A nyugati kereszténység egyetlen birodalmi keretben történő politikai egyesítése mindeddig nem járt sikerrel. A középkori "keresztény birodalomban" sokféle etnikum, civilizáció, mentalitás és nyelv élt egymással keveredve – írja Katus László történész. Nyugat-Európa lakossága nyelvileg két nagy nyelvcsaládhoz, a latinhoz (lingua Romana) és a germánhoz (lingua Theotisca) tartozott. A IX. században az újlatin szövegek mellett már megjelentek az első német nyelvemlékek is. A birodalom továbbá négy nagy, sajátos történelmi hagyományokkal bíró egységből állt: Francia (a frank törzsterület), Germania, Aquitania (a Loire-tól délre fekvő területek) és Italia. Az egységre való törekvés inkább csak a kancelláriai tisztviselők képzeletében élt. A kor kezdetleges kommunikációs eszközeivel egy ilyen hatalmas, kontinentális birodalomban igen nehéz volt áthidalni a távolságokat. A regionalizmus erősnek bizonyult: az egyes tartományi királyságok (regnum) önálló életet éltek, s a központi hatalom gyengülésével a IX–X. században ténylegesen önállóvá is váltak. Mindehhez járult a népvándorlás utolsó hulláma, az arabok, vikingek, majd a magyarok támadása, amelyek szintén a Birodalom felaprózódását segítették elő. 962-ben I. Ottó német király koronáztatta magát császárrá Rómában, de az így létrejött Német-Római Császárság, amely formálisan 1806-ig fennállt, sohasem tudott igazán univerzális Imperium Christianummá válni, hanem megmaradt német államnak, s már a XIII. században részeire bomlott. Később, a XV–XVI. századtól kezdve már az egységesebbé vált, jobban megszervezett újkori nagyhatalmak rivalizálása, eltérő érdekeik összeütközése, nemegyszer fegyveres konfliktusa jellemezte Európát. Változatos szövetségi rendszerek jöttek létre, amelyek által a kisebb, helyi ellentétek is gyakran nagyobb háborúkhoz kapcsolódtak – annak ellenére, hogy a hatalmak együttélésének, versenyének módszereit a XVII–XVIII. században már elméletileg is megfogalmazta a nemzetközi jogi és politikai irodalom. A szerzők azt kezdték hangsúlyozni, hogy a különböző európai országok minden ellentétük és összeütközésük ellenére is egyazon nagyobb egység tagjait képezik. Egy 1758-ban megjelent nemzetközi jogi munka egyenesen azt fejtegette, hogy a modern Európa egybefüggő politikai rendszert alkot, amely már nem "az elszigetelt daraboknak az a zavaros halmaza", mint egykor. A kijelentés elhamarkodottnak bizonyult. Európa ezután is széttagolt, akadozva működő államrendszerek halmaza maradt, amely véres háborúival rengeteg szenvedést és pusztulást hozott. Volt azonban egy történelmi eredménye is: egyik hatalomnak sem sikerült erőszakos uralma alá vetnie az egész kontinenst, és létrehoznia egy egységes, általa irányított hatalmi szervezetet. Nem sikerült sem V. Károlynak, sem Napóleonnak, sem Adolf Hitlernek.Amerika: az egység kovásza? A II. világháború pusztításai nyomán Európában újra teret nyert a feldúlt államok egységesítésének gondolata. Ez a törekvés az Egyesült Államokban talált a legnagyobb támogatóra. Az USA kezdetben a Marshall-segélyt használta eszközként, hogy rávegye az európaiakat: gazdasági szükségleteiket ne egyénileg, hanem összehangoltan juttassák kifejezésre. A megszálló amerikai csapatok biztosították az Egyesült Államok befolyásának érvényesülését a nyugat-európai országok politikájának formálásában; hozzájárultak a megszállt országok mind gazdasági, politikai, mind pedig katonai talpra állításához. Ennek érdekében alakult meg 1949-ben az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO), egyértelműen amerikai kezdeményezésre és az Európában állomásozó amerikai haderő erejére támaszkodva. 1954-ben újabb áttörés következett: a nagy háború vesztesei közül Olaszország, a Német Szövetségi Köztársaság, Spanyolország és Portugália csatlakozott a Nyugat-Európai Unióhoz (WEU), ami a lehető legszorosabban kötődött a NATO-hoz. Az 1967-ben megalakult Európai Gazdasági Közösség (Közös Piac) a tagországok gazdasági integrációját segítette elő, a nyilvánvaló megosztottságok és érdekellentétek ellenére. A NATO 1988. március 3-i csúcsértekezletén a szövetség XXI. századi stratégiájának egyik legfontosabb célját abban látták, hogy "véget vessen az európai kontinens természetellenes megosztottságának". Vázlatos történelmi áttekintésünk éppen eléggé bizonyította azt, hogy a természetellenes szó használata ebben a szövegkörnyezetben mennyire hamis és megtévesztő. Azt se feledjük, hogy Amerika egyszer már vállalt Európában rendteremtést, szintén ideológiai alapon, amelyet akkoriban úgy hívtak: "a népek önrendelkezési elve". "Minden népnek joga van megválasztani, milyen fennhatóság alatt akar élni. Programomat egyetlen nyilvánvaló elv hatja át. Ez az elv igazságot szolgáltat minden népnek és nemzetnek, jogot, hogy valamennyien egyenlő szabadságot élvezzenek" – üzente Woodrow Wilson, az Egyesült Államok elnöke az I. világháború utolsó évében Európa népeinek. A háborúba belefáradt "óhaza" polgárai rajongó lelkesedéssel vették hírül, hogy Amerika beavatkozása az európai háborúba forradalmian új eszmét készül meghonosítani a kontinensen: a minden népet egyaránt megillető jogot, a népek önrendelkezésének elvét. "Amerikai elvek ezek, amerikai módszerek – mondta büszkén Wilson –, ezek az emberiség elvei, és győzedelmeskedniük kell." Ismeretes, hogy az 1919–21-es Párizs környéki konferenciák békeszerződései, amelyek Wilson elveit valósították meg a gyakorlatban, máig ható súlyos feszültségeket, újabb európai törésvonalak tucatjait eredményezték. Az alapproblémát egy angol politikus, Sir Ivor Jennings az ötvenes években így fogalmazta meg döbbenetes tömörséggel: "Első látásra egyszerűnek tűnt: döntsön a nép. Valójában azonban képtelenség volt, mert a nép egészen addig nem tud dönteni, ameddig valaki más el nem dönti, hogy ki a nép." Hamarosan Wilsonnak is szembesülnie kellett a kételyekkel. Két évvel azután, hogy Európához intézett üzenetében a nemzetközi élet új normájává emelte az önrendelkezés elvét, így válaszolt a párizsi béketárgyaláson elébe járuló ír küldöttségnek: "Önök napjaink legnagyobb metafizikai (!) tragédiájára mutatnak rá. Amikor én azokat a szavakat kimondtam, anélkül tettem ezt, hogy akár csak tudtam volna azoknak a nemzetiségeknek a létezéséről, amelyek most nap mint nap elénk járulnak. Nem is tudják, nem is mérhetik fel, micsoda szorongást élek át amiatt, hogy azzal, amit mondtam, sokmillió ember reményeit felkeltettem." A metafizikai tragédia, amelyre Wilson két év alatt rádöbbent, abban állt, hogy ő sem találta meg a kulcsot Európa mély, több évszázados törésvonalainak öszszeforrasztásához. Nem tudta biztosítani a függetlenségre vágyó etnikumok útját az állami önállósághoz úgy, hogy eközben az "európai normák", a konszenzusra épülő demokratikus eljárások és a polgári szabadságjogok ne sérüljenek.

A világtörténelem legfontosabb pészachja – amióta csak Mózes törvénye elrendelte ezt a tavaszi ünnepet – a mai időszámításunk szerinti 32. évben, Niszán hó 14. napján köszöntött Jeruzsálemre. Előző éjjel az Olajfák hegyén a főtanács rendeletére letartóztatták a názáreti Jézust, akinél nagyobb hatású próféta Jeremiás, Illés, vagy egyesek szerint Mózes óta nem lépett fel Izraelben. De nőttön-nőtt azok tömege is, akik benne látták az Izraelben évszázadok óta várt, a szent Írásokban előre kijelentett Fölkent Szabadítót, a Messiást. A történet folytatása közismert; ám a Jézus peréről, keresztre feszítéséről és feltámadásáról szóló evangéliumi beszámolók a mai napig is a kritika kereszttüzében állnak – miközben fontos történeti dokumentumokról egyáltalán nem, vagy csak alig esik szó az eseményekkel kapcsolatban.