2011. 01. 21. (XV/3)
A Szudánban elrabolt békefenntartó

A Szudánban elrabolt békefenntartó

2011. 01. 21.
Mennyiben érzi most, három hónappal elrablása után más embernek magát, mint korábban?– Látszólag semmiben, mégis mindenben. Sokkal jobban megbecsülöm az életet. Nyugodtabb vagyok: korábban öt percnél tovább egy irodában nem tudtam megülni, itt azonban kilencven napig egy lánc végén igencsak bezártnak éreztem magamat. Megfontoltabb lettem, noha a szakmámból kifolyólag mindig törekednem kellett a biztonságra. Élesebb a határ a lényeges és a lényegtelen között. És nagyobb lett az életszeretetem, tudom értékelni a leg­ap­róbb örömöket is. Volt egy-egy pillanat, amikor átfutott rajtam, hogy itt a vég, és kicsit rövidnek tartottam azt az ötvenöt évet, amit eddig éltem. Ilyenkor a családomra gondoltam, az tartotta bennem a lelket.Afrikában más értékkel bír az élet. Megértette, hogy mi történik önnel? Számolt a legrosszabbal is? – Egy-két nap után evidens volt, mi történik velem, és biztos voltam abban, hogy nem rám utaztak, hiszen elrablóim végig amerikainak tartottak. Lassacskán kiderült számukra, hogy a magyar az Európában van, és ez rejtett magában némi kockázatot. Utólag könnyű ezt mondani, de egyszerű a történetem: rossz helyen, rossz időben voltam. Azzal nyugtattam magam, hogy nem lehet még vége, nekem még feladatom van, kötelességem, amit el kell látnom. Végső soron el kellett fogadni azt a helyzetet, és valahogy túl kellett élni úgy, hogy épen, egészségesen kerüljek ki, miközben mások döntenek rólam. Egy árucikk lettem, nem volt mit tenni.Hogy érzi, sikerült minden tekintetben épen és egészségesen kikerülni ebből a nem mindennapi helyzetből? – Most már úgy érzem, hogy igen. Nincs törés az életemben, ahogyan az ilyen esetekben történik. Ezt már akkor éreztem, amikor visszafelé jövet tisztáztam magamban, hogy egészséges vagyok mind testileg mind mentálisan. Megmaradt a reményem, a munkám szeretete, a segíteni akarás ezeken az embereken. Fogvatartóim „jóindulatának” egyik kritériuma az volt, hogy adnak nekem enni, inni, és figyelnek az egészségemre, mert csak úgy érek valamit. Alkut kötöttek velem, magamról.Az elrablóim emberrablásból élnek, vigyázniuk kellett az áru minőségére. Nem tudtam, kiből mennyi pénzt tudnak realizálni, ki mennyit ér a piacon, de sejtettem, hogy én a prémium kategóriába estem, vagyis nem akartak minőségromlást látni rajtam. Egy ember voltam egy lánc végén, aki nekik valahol pénzt jelenthetett. A másik oldalon pedig ott voltak a tárgyalók, akik viszont az én feltétel nélküli szabadon engedésemet próbálták meg kicsikarni. A részletekről és az  alku végeredményéről semmit sem tudok. Talán jobb is így. Mit lehet csinálni három hónapig egy lánc végén? Voltak kapaszkodók, amivel el lehetett ütni az időt, pótcselekvés, ami eltereli az ember figyelmét?– Az első héten hallottam magyar hangokat, az nagyon jól esett, azt jelentette, hogy a hazám nem feledkezett meg rólam, bár azt álmomban sem gondoltam, hogy valaki kijön Magyarországról tárgyalni. Nem az állam képviselőjeként voltam kint, hanem ENSZ-alkalmazottként, tehát a magyar hivatalos szerveknek semmi indítéka nem volt az ügyemben eljárni. Újra leforgattam a fejemben és átéltem a családommal kapcsolatos emlékeimet, apró élményeket. Közben folyamatosan elemeztem elrablóim hangulatát, és bogárversenyt is rendeztem. A kicsi dolgok váltak nagyon fontossá hirtelen. A reménység mindig meg tud újulni, ha akarja az ember, hihetetlen életösztöne van, csak mozgósítani kell magában a tartalékokat. Voltak persze hullámvölgyek is. Éjszaka, mikor a tábortűz körül ültek a rablók, próbáltam kihámozni a beszédükből, mi lesz a sorsom, de nem tudok úgy arabul, így csak a testbeszéd és a számok alapján ötletelhettem, hogy áll éppen a szénám. Tétlenül nézni a sorsom kívülről borzasztó élmény. Biztonsági okokból folyton mozgásban voltunk, az elején szinte mindennap máshová vittek. Aztán mikor már biztonságban érezték magukat, akár egy hetet is eltöltöttünk ugyanazon a táborhelyen. Vittek mint egy kecskét, legyalogoltam nagyon sok kilométert a fogva tartásom alatt.Egy telefonhívást intézett a helyi rádiónak, amelyben az egyik mondata úgy szólt, hogy aggódik, nehogy elkapja a maláriát. Valóban veszélyben volt?– Nem, ez a mondat az otthoniak megnyugtatását célzó kódolt üzenet volt. A hozzám legközelebb állók ugyanis tudják, immunis vagyok a maláriára. Majd egy hónap telt el, míg kezdtem érezni, hogy igazából nem megölni akarnak, hanem pénzt. Három hónap együtt egy ilyen bandával elég ahhoz, hogy ráérezz a hangulatukra, megismerd a lelküket. Nem szövődnek barátságok, de van, aki egy kicsit szimpatikusabb vagy másképp áll az emberhez. Ők is emberek valahol, nem olyan marcona banditákra kell gondolni, akik nem mosakszanak, és hosszú szakálluk van. Ha az utcán látnánk őket rendesen felöltözve, senki sem mondaná meg, hogy banditák.Tervezi, hogy visszamegy Afrikába? Kötődik még érzelmi szálakkal a térséghez, vagy egy életre elege van a kalandokból?– Alapvetően Afrika szerelmese vagyok. Három évet lehúztam az ENSZ New York-i parancsnokságán mint az afrikai irányító tiszt. Talán túlzásnak tűnik, de a családomon kívül majdnem minden szál Afrikához köt. Édesapám diplomata volt, úgyhogy sok helyen megfordultam már a világban, de Afrikához vonzódom, ebbe a kontinensbe lettem szerelmes, nekik próbálok segíteni. Ez már az én szerencsétlenségem, hogy pont itt történt velem ez az eset. Szeretnék visszamenni, de a végső döntést nem én mondom ki, hanem a szakmai elöljáróim, illetve az ENSZ biztonsági részlege, hiszen azok, akik engem elraboltak, továbbra is szabadlábon vannak. Folytatni szeretném a munkát, amit elkezdtem ott, van még mit csinálni bőven. Ha lehet, akkor újra Szudánt választom természetesen.
2010. 03. 12. (XIV/10)
Romák osztottak ételt – ezrével

Romák osztottak ételt – ezrével

2010. 03. 12.
A szombat reggeli fagyban a gulyáságyúból felszálló pára pontosan útbaigazít bennünket. „Az Aréna mellett – mondja egy helybeli. – Ott, ahonnan a gulyás finom illata jön” – mutat az egyik szűk sikátor mélye felé. Hódmezővásárhelyen szorgoskodik éppen a HAH segélyszervezet, de ennek az akciónak van egy különlegessége is: a helybeli romák által működtetett egyesület szervezte a városban élő elesettek, rászorulók számára. Ruhaosztás, meleg étel, péksütemény, déligyümölcs, gyerekprogram – közel 4 millió forint értékű adományt osztottak szét estig a vásárhelyi romák.A főzéshez már hajnalban hozzákezdtek, úgyhogy kilenckor a gulyás már félig elkészült, de a rendezvény csak tízre volt hirdetve. Ennek ellenére a kezdés előtt már egy órával nyolcvanan várakoznak az épület előtt. Benn nagy a nyüzsgés, zajlik a szervezés: asztalokon várja a több tonna ruha és gyümölcs az érke­ző­ket. A főszervezők szigorú rendet követelnek, nem lehet csak úgy szertelenül „romásan” bonyolítani a dolgokat – mondja Bánfi Zoltán, az egyik szervező. Az osztással ugyanis komoly céljuk van, bizonyítani akarják ország-világ előtt, hogy a magyar társadalomban egyre erősödő romaellenesség mesterségesen szított, és közel sem olyan értéktelenek a romák, mint ahogyan azt egyes politikai szereplők állítják. A városban nemrég olyan feliratok jelentek meg, amelyek a hangulatkeltés eszközével egy bizonyos kisebbség gyűlöletét akarták kifejezni a romák iránt. A hangulatkeltésnek nem lett sajtóvisszhangja, mert az emberek békében élnek egymással, függetlenül a származásuktól – mondja a főszervezők egyike, Sándor. Bánfi Zoltán büszkén emlegeti az adakozókat, akik segítségével immár második alkalommal rendeznek ruhaosztást, közülük sok járt a bűnözés útján, de mára mindegyik megváltozott, megtért, és igyekszik hasznos tagja lenni a vásárhelyi polgárságnak és civil társadalomnak. Aztán rövid megnyitó, és beözönlik a nép, de a rend továbbra is marad, segítők állnak az asztalok körül, fogják a gyerekeket, a válogatásban, a méretkeresésben segítenek buzgón.Rendben megy minden, amikor az utca felől nagy zaj hallatszik. Hintók érkeznek, szebbnél szebb lovak vannak befogva eléjük. A gyerekeket elvisszük kicsit szórakozni – mondja a főszervező, de hangja belevész a gyerekzsivajba. A szülők csak bámulnak utánuk, miközben a ruhával tömött szatyrokkal a gulyáságyúnál várják az ételosztást. Mindszentről jött az egyik család, busszal, kilenc gyereket nevelnek, saját bevallásuk szerint nem romák. Álmélkodva nézik a tömeget, miközben gyerekeik a hintókon feszítenek, és a szervezőknek megköszönik a segítséget. Mint mondják, nekik még senki soha semmit nem adott, ezért most nagyon hálásak. „Lenézik az embert, ha sok gyereket nevel, de mi nem kértünk eddig soha senkitől semmit, most azonban olyan helyzetbe kerültünk, amikor nagyon jól jött a segítség.” „A gulyás nagyon finom” – kiáltja egy hajléktalannak látszó férfi, és kérne még, ha jut neki repeta, hetek óta nem evett főtt ételt, mondja, miközben szakállát törölgeti. „A gyűlöletre ezt a választ tudjuk adni, mert a politikai zavarkeltésre nincs értelme válaszolni, inkább tesszük azt, amit a szívünk diktál, segítünk és adakozunk, mert igazán a cselekedetek minősítik az embert” – mondja Bánfi Zoltán, és mosolyogva köszön el tőlünk, mert még estig rengeteg a dolga.
Aktuális hetilap
Kövessen minket!
Nemzeti Média - és Hírközlési Hatóság, 1525 Budapest, Pf. 75. | +36 1 457 7100 (telefon) | +36 1 356 5520 (fax) | [email protected] | www.nmhh.hu
Alapító-főszerkesztő: Németh Sándor - Founder Editor in Chief: Németh Sándor. Kérdéseit, észrevételeit kérjük írja meg címünkre: [email protected]. - The photos contained in the AP photo service may not be published and redistributed without the prior written authority of the Associated Press. All Rights Reserved. - Az AP fotószolgálat fotóit nem lehet leközölni vagy újrafelhasználni az AP előzetes írásbeli felhatalmazása nélkül! Copyright The Associated Press - minden jog fenntartva!