Egy dekrétum utóélete
2003. 09. 15.
A második világháború befejezése után a legnehezebb helyzetbe azok a magyarok kerültek, akik a felvidéki, erdélyi, délvidéki és kárpátaljai területeken laktak. Nekik ugyanis el kellett szenvedniük az adott országok hatóságainak bosszúját. A kollektív felelősség elvén népcsoportokat üldöztek el addigi lakóhelyükről, vagy legalábbis nemzeti azonosságtudatuk feladására kényszerítették őket. Tették mindezt a szövetségesek hallgatólagos beleegyezésével, és a szovjet pártállam aktív támogatásával. Csehszlovákiában nyíltan, írott kormányprogram szintjére is emelkedett ez a program, és Benes dekrétum néven vonult be a történelembe. Benes elnök részvételével a tiszta szláv nemzetállam megteremtését tűzték ki célul. 1946-ban aztán sor került a lakosságcsere-egyezményre, melynek keretében több tízezer magyart szállítottak marhavagonokban az anyaországba. Ötven év távlatából már-már történelemnek is nevezhetnénk az akkori eseményeket, azonban az egykori Csehszlovákia területén, mind Csehországban, mind Szlovákiában, életben van ez a törvény. Jelenleg is nemzetközi fórumokon vitatkoznak jogászok és politikusok, hogy összhangban áll-e a fent nevezett törvény az európai jogelvekkel. A vita folyik, azonban az érintettek közül egyre kevesebben vannak már életben. Ilyen Hankó Lászlóné is, akit tízéves korában üldöztek el Nagyfajkürtről. Vele beszélgettünk a múltról és jövőről.