Módosult az oktatási törvény, amely esélyegyenlőséget kíván biztosítani a tanulóknak. Tudjuk, hogy a gyerekek egy része speciális iskolába, gyógypedagógiai segítségre szorul. Az új törvény minden "határesetnek" számító elsősnek biztosítja a hagyományos iskolát. Az iskolaérettséget vizsgáló bizottságok tényleg csak akkor küldik gyógypedagógiai iskolába az iskolakezdőket, ha értelmileg sérültek. A hagyományos iskolákban mindeközben – alsóban –, buktatni sem lehet. A határesetek többsége tehát hatéves korától, a nagycsoport után olyan követelményekkel szembesül, amelyeknek nagyon nehezen tud megfelelni. Az alsó tagozat kudarcot, megaláztatást, dacos befordulást hozhat számukra. Másrészt a külön figyelmet érdemlő gyerek visszafogja a kevésbé problémás társakat, három évig "rendes" suli padjában megülve várja az elkerülhetetlent: az áthelyezést. 

A pilótavizsga a hétköznapi élethez oly nélkülözhetetlen éjszakai repülés tantárgyból, felszállással, leszállással, iskolakörökkel és útvonaltervvel. Háromhavonta, legalább egy alkalommal muszáj sötétben is repülni, denevér üzemmódban, hogy a pilótaengedély érvényes maradjon éjszakára is. Az ég felhős, még fenn a nap, milyen szerencsém van ezzel a légügyi bürokráciával, ha nem lenne, én sem mennék most a hangár felé, nemsokára eltűnik majd nyugaton a vérnarancs korong a Törökugrató mellett végleg, ahonnan ugyebár Török Bálint a lovával leugratott a mélybe, mert inkább a halál, mint a török fogság.

Sükösd Miklóssal először is egy fényképről beszélgettünk a Közép-Európai Egyetem (CEU) tizedik emeletén. 

– Tudod, hová megyek? – mesélem lelkesen Bicskén.  – Van egy baráti társaság, amely évek óta minden szombaton fél hatra kimegy a Baross-szoborhoz.  – Az hol van?  – A Keletinél. A Verseny utca torkánál. – És?  – Főtt ételt osztanak az éhezőknek. – Nem főtt ételt kéne osztani, hanem munkahelyet és lakást szerezni nekik – hűt le a jó barát. 

Józsi (ez a jóbi tüneteket mutató, karizma nélküli Jeremiás) semmit sem tudott arról, hogy a Hetekben – kisvárosunk és Józsi teljes, igazi nevének elhagyásával – cikk jelent meg nehéz helyzetéről. Hogy napokon belül elárverezik a pincéjét ahol lakik – a feje fölül. Szándékosan nem mondtam neki, hogy mit és miért teszek. Nem akartam hitegetni, és nagyon féltem attól is, hogy az október 9-ei árverezés mégis megtörténik. Olyan emberek, akik Józsinak biztos segítséget ígértek, sokan voltak. Aztán felé se néztek. Nem akartam közéjük tartozni. Két biztosítékot hagytam. Az egyik: végrehajtási kifogás megtétele a bíróságon. A másik: a magamnak megengedhető harmincezret kiegészítve kölcsönkérek egy barátomtól, és befizetem a százháromezer forintot a végrehajtónál. A végrehajtó nekem azt mondta, hogy nincs más megoldás: az összeget be kell fizetni, különben árverezik a házat. 

Józsi a Szőlőhegyen lakik, a 113-as présházban. Egy lecsúszott aranyember. Az a ház minden vagyona. Meg egy csiszológép. Mignon S 200-as. Made in Italy. Még vendégmunkás korában vette háromszáz dollárért, mikor még felesége, otthona, gyerekei voltak, és Moszkvát, Párizst, Tengizt, Ulánbátort járta. A présházat nemsokára árverezik. 

Telki határában vagyok. Olyan szép a táj, hogy még némely mediterránra vett VIP-villaerőd sem tudja elrontani. Nézegetem a magánkórháznál eredő patakocska színtelen, szagtalan és tisztának tetsző vizét. Látom a szomszédos Budajenő szélét. Már az Árpádkorban is lakták. Folytatom lassú sétám a szombat délelőtti csöndben. Elindulok Budajenő felé, a patakparton, folyásirányba. Kitérek a Telki szennyvizet elvileg kitisztító üzemhez. Benézek a kerítésen. Csönd. Bűz sincs. Tovább ballagok folyásirányba, máris Budajenőn vagyok. Jobbomon aranyat érő telkek. Balomon a patak.

Láttam egy filmet. Egy Népszínház utcai bérházban vettem át a kazettát, és szavamat adtam egy elhivatott szociális munkásnak, hogy nem másolom és nem mutatom be sehol. Csak megnézem. Ez az értelmi sérültek munkába állításáról szóló módszertani film – játszódik napjainkban Budapesten –, a maga módján második helyre kúszott fel toplistámon az "Az én kis falum" cím? csehszlovák alkotás mögé, amely véletlenül szintén arról szól, hogyan őrzi meg egy közösség Otyit, a falu bolondját.

A Mikszáth téren találkozunk, háttal áll, amikor a Szentkirályi utcáról beérek a térre. Arról kell felismernem, hogy világoskék pólót visel a kantáros rövidnadrághoz.  Határozatlan sziacsere (a telefonba még belemagázódtunk).  A szeméhez öltözött. Szeme színe szintén kék. Szomorúságot keresek benne, de ez a szem fáradtabb annál, mint hogy a szomorúság, mint kötésen a vér szokott, átüthessen a fáradtságon. Fásultság, katatón-közeli közöny a tekintetében. Keresem, keresi az agyam, hogy akkor ezt a nézést majd hogyan szorítsa háromezer leütésbe. Megoldható.  Azzal kezdem, amivel szoktam. Igyekszem lebeszélni a sajtóhoz való futkosásról. Mint a rabbik szokták előírás szerint három napig gyűrni a hitéből hozzájuk áttérőt, minden önmagukról való tudásukat latba vetve lebeszélni, érvekkel elriasztani őket a lépéstől. Hiszen ha valaki, akkor a rabbi a zsinagógában, én pedig a Mikszáth téren itt, nagyon jól tudom már, hogy a sajtó nem biztos segítség. Ha nem használ, legalább ne ártson. 

Már megint nem tudtam magammal mit kezdeni két kiszavazóshow között. A tétlenség az ördög párnája. Ezért aztán elmentem sast szabadítani. Pontosabban parlagi sast, pontosabban a Hevesi Füves Puszták Tájvédelmi Körzetbe egy olyan sast szabadítani, amelyből összesen hatvan példány él Magyarországon. A sasról induláskor annyit tudtam Nagy Lajos titkos írófejedelem nyomán – lásd a Képtelen természetrajzot –, hogy a sast sasok nemzik, és ez mindaddig így is lesz, míg Núbia párduca nem szül egy gyáva nyulat. A sas igen bátor madár, ezt is tudtam, nálánál mindig gyengébb állatokat eszik, amik védekezni nem tudnak. Ezeket a sas halálukat megvető bátorsággal eszi meg. Ezért aztán a madarak királyának is nevezik.

A felhívásra tizenkétezer disznó jelentkezett, de csak tizenkettot választottak le.  A nagy érdeklodés a disznótársadalom elmúlt tizenkét évben történt jelentos változására vezetheto vissza. Ma már egyes disznók szinte lenézik az általuk primitívnek mondott parlagi disznót, aki egész évben a legelon, télen pedig a makkoltatás miatt az erdoben tartózkodik. A Parlagi Disznók szóvivoje azzal érvel, hogy ugyan a disznóól "akkó még nem vót bekameráva", de életük sokkal természetesebb volt. Ridegebb ugyan, de méltóbb egy rendes sertéshez. Méltóbb, mert egy disznónak a szabadság a legfontosabb, márpedig, ha mindig figyelik, nem lehet szabad. A parlagiak egyébként hivatkoztak bizonyos Heisenbergre is, aki szerint a kísérlet – avagy a megfigyelés – azért nem alkalmas a valóság leírására, mert a megfigyelo eleve transzformálja a folyamatot. Ezzel szemben, ahogy lapunknak egy neve elhallgatását kéro modern, mai koca, Miss Röfi elmondta: "Hát persze, hogy nem vót bekameráva a disznójól, mer nem is volt nekik óljuk, künn a mezon rohangátak egész nap a kondással. De énszerintem nem azt ko néznyi, hogy ki honajt gyütt, hogy mai modern vagy parlagi, hogy fehér-e a bure vagy pigmentált, szerintem mindenki egyfomán disznyó. Úgy értem, minden disznyó bore ugyanolyan szagú, mikor rája gyün a pörzsölo lángja."

A bicskeiek jelentős része a jelenlegi képviselőtestülettől való megszabadulást tartja a fejlődés zálogának. Bicskei vagyok, ötödíziglen. Részemről néhány éve kezdődött, hogy megelégeltem a városi elöljárók szellemének szemmel látható korlátoltságát.  Egy biatorbágyi társaságban nemrégiben kedélyesen megköszönték nekem Biatorbágy hatalmas fejlődését, mert én is bicskei vagyok. Szerintük a velük szomszédos Bicske tehetetlensége is hozzájárult ahhoz, hogy ők ennyi mindent elértek. Nem volt ugyanis vetélytársuk az adózó létesítmények letelepítésekor. A mi falunkban pedig azzal szoktak dicsekedni, hogy már van gáz is. Tényleg gáz van. Kincset érő területeinknek egy jó részét még ki sem vonatták a mezőgazdasági termelésből. Nemrég azért adtam fel tizennyolc levelet a tizennyolc képviselőnek, hogy legyenek szívesek nem eladni a volt mozi épületét, amit egy ifjúsági egyesület épített ki és rendezett be teleháznak huszonnégymillióért, nem városi pénzből, igaz, önkormányzati tulajdonú épületben. Egyszóval mindennek örülök, "csak ne ez a dal legyen". Különben sem hiszem el, hogy a tizenkétezres Bicskén pártpolitikai alapokra kell helyezni a városfejlesztést. Ez egyedül szakmai kérdés – sok szakmáé –, nem pedig a politikai fafejűségé. 

Nagyjából ezzel foglalkoznak főállásban, nagyjából azok, akik tizenkét éve egyetlen törvénnyel tiszta vizet önthettek volna a pohárba. Többnyire nem akartak. Jelenleg jön a víz. Wesselényik kerestetnek. Én a Vasonca-patakhoz megyek kedden, augusztus 13-án, mely patak a Garadnával és a Vadász-patakkal együtt a Cserehátból érkezik, hogy Hernádunkat saját völgyének keleti felébe szorítsa be a "Miskolci kapu" előtt. Miskolc és Szikszó után kell az útról letérni, hogy Halmajba érjünk. A hídon álló falubeliek feszülten figyelik a vízszintet, mégpedig úgy, hogy egy ásónyelet és egy darab egyenes nádszárat szúrtak le a vízfolyás szélén az iszapba. Ehhez viszonyítják a vízjárás változását. 

– Hogy ment ma? – kérdem a testes búcsúst, aki egy szétszedett körhinta lefektetett alkatrészén verejtékezik éjjel a Star teherautó nyitott platója mögött.  – Kis pénz is pénz. – Szóval azért elhintáztak.– Ha otthon maradunk, ez sincs. – Mit csinálnak télen? – Levágjuk a disznókat, megiszszuk a bort – mosolyog Jani bá\'. Ettől a mondattól határozom el, hogy maradok.  Ülnek a vaksötét, kiürült és szemetes placcon, a f?ben néhány lenyalt hurkapálca, nappal még a gyerekkézben rózsaszín vattacukor tapadt rá, a másik kéz, anyué, a darazsakat hajtotta el róla.  A kocsi mögött, amelyet Jani bá\' most vett, és nem is rossz, mert Jani bá\' sosem nyúl mellé, mert Jani bá\' nem vesz ócskavasat, ott az a bizonyos festett léc. Rajta tizenkét foglalat, bennük tucatnyi százas égő, a díszvilágítás, a moulin. A kapukulccsal jövök, nekem kell zárnom a területet. 

Mint tudjuk, a tétlenség az ördög párnája. A pszichiátriai betegek esetében ez azt jelentheti, hogy a kényszer? tétlenség állapota a beteges érzésekbe való visszasülylyedésbe visz. Minek ez a képzeletbeli, sokszor nyomasztó és félelmetes világ, ha van helyette egy igazi realitás (amelyről szintén sok rosszat tudunk), ám édes tud lenni, mint a méz. Az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet Gyógyító Célú Foglalkoztatója művészeti csoportjainak bemutatójával rehabilitációs rendezvénysorozat kezdődött a "Lipóton".

Alkonyat után érkezünk. Szirénázó Niva dönget velünk szemben a Vértesalján vezető úton. Nincs rendes rádiónk. Lehet, hogy elkapták őket? Adná az Isten.  Kilenc óra előtt nyolc perccel szemben állunk a bankkal, háttal pedig annak a lakóháznak, ahonnan Szép Csaba biztonsági őr minden reggel átballagott munkahelyére, a csavart fűzek alatt. Az oszladozó tömeg csöndjénél csak az egy főre jutó újságírók száma nagyobb. Az úttesten kábeldobok, a reflektorra fénylágyítónak akasztott fehér esernyő és ez a néma tömeg. Fázós asszonyok, elvétve gyerekek, akik ma csakis úgy jöhettek haza a móri iskolákból, ha a szüleik értük mennek. A banditák még itt grasszálnak valahol. A riporter szöveget gyakorol a stand up-hoz. Nemsokára kapcsolják a stúdióból. 

Simon Tibort, a 37 éves korában tragikus események következtében elhunyt labdarúgót 2002. május 7-én helyezték örök nyugalomra a Farkasréti temetőben. A hátvédet tisztelőinek hatalmas tömege kísérte el utolsó útjára. 

A 2002-es kampány Szerintem-díjas poénja, ismeretlen szerzőtől: "A haza nem eladó!" fősoros utcai plakáton a mondat második a betűjét á-ra javították. A mondatvégi felkiáltójelet kérdőjellé. A háza nem eladó? A képen Torgyán. 

Jelenleg 700 körüli azoknak a beregi házaknak a száma, amiket újjá kellene építeni. Ezekből 432 házat kellene szeptember 30-án átadni. E 432-ből 94 ház készült el. A Beregben 1100 ember él melléképületekben, sátrakban és sufnikban. 1100 ember közül az ígéret szerint is csak 650 ember költözhet be új otthonába szeptember végéig.