Európa és Amerika ezennel kapcsolatba lépett. Dicsőség a magasságos Istennek, a földön békesség, az emberekhez pedig jó akarat!“ – ezt üzente Viktória királynő az Egyesült Államok elnökének, miután 1858. augusztus 16-án Írország és Új-Fundland között lefektették az első transzatlanti kábelt. Bár a közel négyezer kilométer hosszú és több száz tonnás, ujjnyi vastag rézvezetéken át küldött jelet az amerikai oldalon nehéz volt dekódolni, a tizenhét órás, szakadozó üzenetváltás után London lakossága már lelkesen olvashatta a Fehér Ház aznapi közleményét: „Az atlanti távírórendszer az Ég áldása a nemzetek örök békéjének és barátságának a biztosítására. A gondviselés eszköze a vallás, a civilizáció, a szabadság és jog világméretű terjesztésére“. A „tudomány csodája“ végül azonban nem sokáig üzemelt, mivel a hatalmas távolság áthidalásához szükséges nagyfeszültség, valamint az óceán mélyének zord körülményei kikezdték a kábel vékony burkolatát, ami miatt a két kontinens között egy hónap után már meg is szakadt a kapcsolat.
Behálózták a tengereket
A történelmi pillanat miatt érzett eufória mégsem volt alaptalan, az első lassú és kimaradozó adás-vétel után hét évvel az Atlanti-óceánon már sikerült egy stabil és folyamatos távíróvonalat kiépíteni. A huszadik század fordulójára már össze lett kötve a Föld majdnem minden fontosabb nagyvárosa, a diplomaták és befektetők azonnali üzenetet tudtak küldeni Dél-Amerikától a Távol-Keletig, Afrikától Indiáig, sőt a század fordulóján már megindultak a tervek a Csendes-óceán átszelésére. Az „örök sötétségben“ nyugvó morzevonalak mellé a múlt században már telefonvonalakat is fektettek, majd a nyolcvanas évektől jött a kommunikációs globalizmus igazi áttörése: az optikai kábel. Ebben már nem elektronok, hanem fotonok száguldanak – akár a fénysebesség 99,7 százalékával – így a mondjuk Japánban beküldött lézersugár néhány tizedmásodperc múlva már Kaliforniában villan föl. A másodpercenként félmillió, vagy még több fényimpulzus erejének megőrzését az teszi lehetővé, hogy a rendkívül vékony üvegszálban a sugarak úgy tudnak cikázni, hogy nem nyelődnek el a visszapattanáskor, ezért ugyanazzal a fényerővel lépnek ki, mint amekkorával az óceán túloldalán beküldték őket. Mintha csak egy zseblámpával el tudnánk világítani Londontól egészen New Yorkig, le-föl kapcsolásával pedig üzeneteket küldenénk.
2018. 01.05. (XXII/1)
