A II. világháború idején a német ipar, a mezőgazdaság és a helyi önkormányzatok
mintegy tízmillió kényszermunkást foglalkoztattak Ausztria és Németország területén.
Közülük ma mintegy másfél millió él. Átlag életkoruk eléri a 85 évet, és igen
magas közöttük a halandóság. A német vállalatok viszont csak azután akarnak kártérítést
fizetni, ha összeáll a még élő egykori kényszermunkások száma. Ezzel a számmal
osztanák el a kártérítési alapba befizetett összeget.
Nincsen konszenzus a cégek által felajánlott kártérítés és az áldozatok igénye között.
Az egykori munkások ügyvédei a Volkswagen AG által önként felajánlott, fejenként
10 ezer márkás összeget tekintik "minimális tárgyalási alapnak". Ezzel szemben a
német cégek lényegesen alacsonyabb öszszegben gondolkodnak. Az eddigi felajánlások
értelmében a kártalanítási kasszába 2,3 milliárd márkát fizetnének be. A 16 német
vállalat emellett garanciát szeretne kapni, hogy az alap feltöltése és a kifizetések
után újabb kártérítésre nem kötelezhetik őket peres úton.
Újabb igénylőkként léptek elő a volt orosz kényszermunkások. Eddig több mint ezer
túlélő írta alá azt a kérvényt, amit egy amerikai ügyvéd fogalmazott meg, bár
nem konkrét igénnyel, hanem csupán "számadás" kérésével jelentkeztek. Adatok
szerint Németország 1941 októberének végén már 660 ezer szovjet hadifoglyot
dolgoztatott üzemeiben, a legkegyetlenebb elnyomó intézkedések és megalázó körülmények
között.
1999. 08. 28. (III/34)
