A The Washington Post korábbi értesülése szerint a német cégek a náci kényszermunka
áldozatainak (illetve örököseiknek) fejenként csupán mintegy kétszáz dollárt lennének
hajlandóak fizetni. Mel Weiss, a kérdéssel foglalkozó amerikai ügyvédek egyike
szerint ez szégyenteljes öszszeg lenne, és akkor inkább azzal kellene foglalkozni,
hogyan tudatosítható az érintett német vállalatokban magatartásuk várható következménye.
Németországi források szerint a német vállalatok mintegy 2-3 milliárd dollárra
teszik a reális kompenzációs igényeket, Weiss szerint azonban legkevesebb 20 milliárdra
lenne szükség. Egyes kiszivárogtatások szerint időközben a németek ajánlata
mintegy 4 milliárd dollár körüli összegre "kúszott fel", de ez még mindig
messze elmarad a követelések mértékétől. Az áttörés lehetősége azonban megvan
– tette hozzá Weiss. Az Ortodox Zsidók Világtanácsa nem ilyen türelmes, konkrétan
meg nem nevezett összegre beperelte a Deutsche Bankot, arra hivatkozva, hogy a bank részt
vett a második világháború idején a náci rablásokban és a zsidó közösségi intézmények
szétzúzásában.
A német álláspont lassan olvad, de a több ezer kényszermunkás érdekeit képviselő
müncheni ügyvéd, Michael Witti a Deutschlandfunk rádiónak beismerte, hogy valóban elégtelen
az eddig felajánlott összeg. Mint mondta, a még életben lévő egykori munkások magas
száma miatt ez semmiképpen sem elfogadható. Witti szerint a méltányos kártérítéshez
36 milliárd márkára lenne szükség. Wolfgang Gibowski, a kártérítési alapítványban
részt vevő német konszernek szóvivője a Deutschland rádióban visszautasította az
érintettek vádját, miszerint a cégek "olcsó megoldásra" törekednének. Egyben
hangsúlyozta, hogy a német vállalatok abban érdekeltek, hogy mielőbb kifizessék a kártérítési
összegeket. (MTI)
1999. 10. 09. (III/40)
