Iraki munkások elzárják az olajcsapot. Kezükben a kormánykerék? Fotó: Reuters
A nyersolaj ára egyelőre nem emelkedik, sőt amíg a terrortámadást követő napokban meglódult, harminc dollár fölé is ment, addig az elmúlt napokban drámai zuhanásba fogott, húsz dollár alá is esett a nyersolaj hordónkénti ára. A Mol is három forinttal csökkenti a motorbenzin és a gázolaj árát csütörtöktől. A Reutersnek nyilatkozó kereskedők elképzelhetőnek tartják, hogy a következő napokban tovább csökken az olajár.
Azzal, hogy USA válaszlépése időben elhúzódik, csak nő a bizonytalanság, nem véletlenül, hiszen a hetvenes évek rossz emlék? olajválságai és az Öböl-háború óta a világ még inkább függőségbe került az arab olajkészletektől. Eddig kevés olyan történelmi pillanat volt, amikor a kimondottan iszlám fundamentalista tagországokkal is rendelkező OPEC az olajkitermelés viszszafogásával akár az egész világgazdaságot le tudta bénítani. Fontos figyelembe venni, hogy az OPEC tagországainak kezében van a világ ma ismert kőolajkészleteinek háromnegyede. A fejlett ipari országok ma jobban függenek az arab olajszállítmányoktól, mint a történelemben valaha. Az Egyesült Államok olajszükségleteinek 56 százalékát importból kénytelen fedezni, 1973-ban az első arab olajembargó kiváltotta árrobbanás idején ez a mutató még csak 37 százalék volt. Tovább élezi az USA kényes helyzetét, hogy ma olajimportjának egynegyede a Perzsa-öböl menti arab olaj-hatalmaktól származik.
Az arab olajfegyver élét kizárólag az orosz és az északi-tengeri olajmezők vehetnék el valamelyest, de az utóbbi évtizedben az északi-tengeri olajkészletek jelentősen apadtak, Oroszország pedig részben politikai, részben fizikai akadályok miatt sem jöhet számításba az olajárak védelmezőjeként a Nyugat számára.
Az északi-tengeri olajkitermelés folyamatos növekedése az elmúlt 25 évben valamelyest ellensúlyozni tudta ugyan az arab olajkitermelés változásainak ár-bombaként robbanó hatásait, de ma már nem ez a helyzet. Jobbára észrevétlenül, Nagy-Britannia északi-tengeri olajkitermelésének 1999-es tetőzés után az OPEC gazdaságpolitikai hatalma újból rendkívüli módon megerősödött a világpiaci olajár meghatározásában. Az olajárak el is kezdtek emelkedni, mígnem tavaly tízéves csúcsot értek el, tömegméret? tiltakozást váltva ki az Atlanti-óceán mindkét partján. Az északi-tengeri mezők kimerülésével és a jelenlegi politikai helyzetben egyre nagyobb nyomás nehezedik az olajvállalatokra, hogy új mezőket találjanak. Ezek egyik színhelye a mostani feltételezett katonai csapások közvetlen közelségében elhelyezkedő Kaszpi-tenger, egy másik ígéretes helyszín pedig a konfliktusban szintén érintett volt szovjet tagköztársaság, az Amerika-barátnak mondható Kazahsztán.
A jelekből arra lehet következtetni, hogy az ifjú Bush kormánya már a terrortámadások napjától kezdve komolyan számol az olajtényezővel a katonai válaszcsapás kidolgozásában. Colin Powell külügyminiszter és Dick Cheney alelnök siettek kijelenteni, hogy az eddig összegyűlt bizonyítékok nem utalnak sem Irak, sem Irán (a térség két meghatározó kőolajexportőrének) szerepvállalására. A legfrissebb amerikai olajipari körökből származó értesülések szerint ezúttal Líbia is hiányzik a katonai válaszcsapással számolni kényszerülő célországok közül. Az amerikai energiaügyi miniszter, Spencer Abraham pedig felkérte az OPEC-et, hogy a kartellszervezet tartsa be a támadások után két nappal tett ígéretét az árak stabilizálására, és ha kell többlettermeléssel is lépjen közbe.
Az olajárak alakulása tavaly óta belpolitikai tényező is. Ki ne emlékezne a magas üzemanyagárak miatti az Atlanti-óceán mindkét partját érintő tavalyi utcai tiltakozóakciókra és azok gazdaságbénító hatásaira? Az ilyen és ehhez hasonló esetek kényszerítették arra például egyszer a választási kampányának finisében tartó Clinton elnököt, hogy példátlan lépésre szánja el magát, és az USA stratégiai kőolajkészleteiből dobjon piacra, hogy a téli szezon előtt letörje a magasan álló fűtőolaj árat. Ma a Nyugat átlagos stratégiai kőolajkészletei mindössze 90 napra elegendőek. A kérdés tehát továbbra sem igazán az, hogy fog-e az olaj csordogálni Nyugatra, hanem az, hogy politikailag és gazdaságilag milyen áron.
2001. 09. 28. (V/39)
