Újvidéki Duna-híd. Egy ország darabjai Fotó: Reuters
Szerbia és Montenegró gazdaságát először az euró bevezetése próbálta meg komolyabban. Mivel a lakosság jelentős része nem bízott a nemzeti valutában, ezért sokan
német márkában tartották a pénzüket. Ez igaz volt egész Jugoszláviára, hiszen rengeteg vendégmunkás dolgozott az akkori NSZK-ban. A viszonylag magas életszínvonal annak volt köszönhető, hogy a vendégmunkából származó kereseteket otthon fektették be vagy helyezték el bankbetétekben. A nyolcvanas években nem volt ritka az ezermárkás fizetés sem, amelynek egy része szintén a bankokba került. A kilencvenes években azonban ennek vége szakadt. A balkáni háborúk nagy pénzeket emésztettek fel, és ezt a politikai vezetés a lakossági megtakarításokból kívánta fedezni. Aki időben kapcsolt, az még kimentette a megspórolt családi vagyont, de még így is több milliárd márkát zároltak. Ezek voltak a háborús gazdaság fedezetei. A lakosság évente csak minimális összeget vehetett fel, és a hatalom szinte kamatok nélkül használta a pénzüket. A helyzet mára sem sokat változott, a bent lévő pénzt most sem lehet egyben felvenni, csak egy részét, de az összeg legalább nagyobb. Az euróra való áttéréssel az állami kézben lévő európai valuták átváltása automatikus volt. A lakosság párnák alatt tartott milliárdjainak cseréjét is lebonyolították, igaz, ezzel sok, a háború alatt nem egészen tiszta módon szerzett pénzt is sikerült legalizálni. A belső feszültségek enélkül is nagyok voltak.
Nem könnyíti meg az ország helyzetét az sem, hogy a Milosevics kiadásáért cserébe megígért milliárdok ugyancsak csepegtetve érkeznek.
A feltételek sokat változtak, hiszen ma már a Nyugat diktálhat. A fővezér után a cinkosok kiadatása lett a következő feltétel. A hágai bírósággal való együttműködés elfogadásához kötött gazdasági segítség is nehézkesen érkezik. Az USA álláspontja a legmarkánsabb ebben a kérdésben, hiszen ő volt a bombázások fő támogatója, aki a teljes politikai megtisztulás után hajlandó csak az új elitnek megadni a támogatást. A washingtoni Kongresszus szerint Vojiszlav Kostunica jugoszláv államfőnek és Zoran Djindjics szerb miniszterelnöknek nyilvánosan állást kell foglalnia Szerbia magatartásáról a kilencvenes évek balkáni válságában, és bocsánatot kell kérnie a Horvátországban, Boszniában és Koszovóban történt népirtásért, amennyiben továbbra is igényt tart az Egyesült Államok pénzügyi támogatására.
Zoran Djindjics szerb kormányfő szerint kabinetjében nem ülnek a volt milosevicsi rezsim képviselői, ezért nem is lát okot arra, hogy kormánya bárkitől bocsánatot kérjen háborús bűncselekményekért.
A szerb kormányban ma már nincsenek háborús bűnösök, ezzel szemben sok szomszédos országban még most is politikai posztokat töltenek be. Djindjics kijelentésére és az EU-küldött, Javier Solana hatására – aki csatlakozási lehetőséget és sok gazdasági jelleg? beruházást ígért – végül elfogadták a Hágával való együttműködésről szóló törvényt. Erre válaszul egy hónapos késéssel a washingtoni kormányzat is felülvizsgálta a Jugoszláviának szánt amerikai gazdasági segélyek befagyasztásáról szóló korábbi döntését. A lépést Colin Powell amerikai külügyminiszter azzal is indokolta, hogy több, ilyen bűncselekményekkel vádolt személy önként feladta magát a hágai Nemzetközi Törvényszéken.
Ettől a szerb lakosság életszínvonala még nem nőtt, az igen nehezen érkező támogatások láttán még nem is várható ez a közeljövőben. Az újjáépítés már megkezdődött, a létfontosságú közlekedési utak helyreállítása az első. A fel nem robbant bombák eltávolítása sem rossz üzlet, igaz, ezt csak speciálisan képzett szakemberek tehetik. Az elmúlt tíz év alatt a lakosság sok mindent elviselt, így az egy-két újabb politikai követelményért cserébe felajánlott jobb életre még tud várni.
2002. 05. 31. (VI/22)
