hetilap

A magyar államháztartás nettó külföldi adóssága (deviza és nem deviza
egyben)

A magyar államháztartás bruttó belső adóssága a GDP százalékában
(kerekítve)

"Vannak tények, de hogy ezt ki hogyan fogja fel, abban van némi politika" – mondta Várhegyi Éva a napokban egyre többször hangoztatott adósságemelkedéssel kapcsolatban. Várhegyi szerint az ellenzéki politikusok durrogtatásaival ellentétben nincs válság, se vészhelyzet, az államadósság növekvő tendenciája azonban valóban kedvezőtlen. "Szó sincs a 95-ös helyzet megismétlődéséről. De ezek nagyon is figyelmeztető jelek arra, hogy szükség van egy szigorúbb költségvetési politikára. Az euró bevezetésének feltétele a kamat- és az államadóssági szint lenyomása, feltéve, ha a kormány valóban komolyan gondolja a 2008-as csatlakozást a monetáris unióhoz" – tette hozzá.

Államadóssága egyébként minden országnak van. A speciális esetektől eltekintve azonban világszerte az államadósság – helyi kondíciókhoz mért – korlátok között tartása a jellemző. Az unióval kapcsolatban köztudott, hogy már a monetáris unió tagjai közül sem rendelkeznek mindannyian a maastrichti kvótáknak megfelelő államadóssággal. A GDP 60 százaléka feletti – és a magyarországit jóval meghaladó mérték? – adóssággal rendelkezik például Olaszország, Belgium, Görögország, Írország, Hollandia. A jövő májusban csatlakozó 10 ország közül pedig Málta és Ciprus lépte már túl a 60 százalékos határt. Tehát mi semmiképpen sem tartozunk a kirívó esetek közé.

A magyar államadósság történetében a "nagy zuhanás" a Horn-kormány idején következett be, és egyértelműen a Bokros-csomag jótékony hatásainak köszönhetően. A csökkenés a Fidesz-kormány első két évében még folytatódott (1995 és 2001 között 87 százalékról 53 százalékra apadt), 2002-től kezdve azonban szépen araszolgat felfelé. Aztán az előző éra második két évében újra megindult a növekedése az ismert túlköltekezések miatt, az idén már újra 56 százalék körül mozog – foglalta össze az elmúlt éveket Várhegyi. Ennyiben tehát nem ért senkit váratlanul a jelenlegi helyzet. Az újdonság csak annyi, hogy most úgy tűnik, hogy valóban sikerül elérni a kritikus 60 százalékot. 

Az, hogy az arány éppen 56 vagy 60 százalék, nem igazán számít. A gond ott kezdődik, hogy a belföldi megtakarítások nem nőnek ezzel arányosan – mondta Várhegyi –, sőt reálértékben még csökkennek is. Emiatt az államadósságot egyre inkább külső forrásokból kell finanszírozni, így a külső adósságállományunk is egyre jobban nő. Olyan országokban, ahol jelentősek a lakossági megtakarítások, ott a belső adósság nem indukál automatikusan külsőt. Hazánkban azonban nem ez a helyzet. A magyar lakosságnak, ha meg is tud takarítani valamit, a kecsegtető (áru- és lakásvásárlási) hitelfelvételek miatt folyamatosan nő az eladósodási rátája. Ha ők nem tudják finanszírozni a vállalatok beruházásait, illetve hiteleit, és még a költségvetés is adósságot generál, akkor marad a külföld. 

A kutató a kialakult adósságtrend három hátrányos következményére hívta fel a figyelmet. A folyamat egyik veszélye, hogy a hiányt egyre inkább külső forrásokból kell finanszírozni. A másik, hogy az államháztartási egyensúly romlásának inflációs hatásai vannak. (Bár ez ma még nem látszik, mert éppen csökken az árszínvonal emelkedése, ám a jövő évi prognózisok szerint újra nőni fog.) A harmadik, és talán legkritikusabb következmény, hogy kezdünk beleszaladni az adósságcsapdába. Ez pedig elsősorban a kamatok nagyságával van összefüggésben. A jelenleg 9,5 százalékos jegybanki kamatszint egy közel 4-5 százalékos reálkamatot tartalmaz. A gazdasági növekedés viszont csak 3 százalék körüli. Ha a reálkamatok magasabbak, mint a növekedés, akkor egyre nagyobb teher az adósságfinanszírozás, tehát maga a finanszírozás is további adóssággal jár. Befelé és kifelé is egyaránt. A kamatfizetés terhe meghaladja azt a többletbevételt, amire a gazdaság növekedése révén szert tud tenni az állam. 

A csapda azt jelenti – magyarázta Várhegyi –, ha most hirtelen egyensúlyba hoznák is a folyó költségvetést, akkor is problémát jelentene, hogy a kamatterhek jobban nőnek, mint a költségvetés kapacitásai. Az inflációs veszély miatt viszont a kamatokat nem lehet radikálisan csökkenteni. A kelepcéből csak úgy lehet kikeveredni, ha a kormány elkezdi folyamatosan javítani az államháztartás egyensúlyát – amire egyébként megvan a szándék. Bár így a kamatok is lejjebb mennének, 2-3 évre biztosan szükség lenne ahhoz, hogy a kedvezőtlen tendenciák megforduljanak.

Tovább olvasná?

Ez egy cikk a hetilapból, amit online előfizetést követően belépéssel elér.

Vagy vásárolja meg a lapot az újságárusoknál.

Előfizetek

Belépek