Bokros Lajos. Az Európai Unió sem egészen az, mint aminek sokan gondolják. Fotó: MTI
Békéscsaba, 2004. április 30. este
– Már csak két óra van az Európai Uniós csatlakozásig, de Ön nem sugározza azt a felhőtlen eufóriát, ami a környezetünkön látható
– Az örömöt feltétlenül osztom, mert magam is történelmi jelentőség? eseménynek tartom Magyarország Európai Unióhoz való csatlakozását. Ez azonban nem pusztán egy jeles esemény, a múlt eredményeinek megkoronázása, hanem óriási kihívás a jövőre nézve. Kérdés az, hogyan tudunk felelősséggel bánni azzal a nagy lehetőséggel, amit a csatlakozás jelent, milyen lesz az a modern Magyarország, amit építeni kívánunk. Ez pedig elsősorban rajtunk múlik.
– A kihívások általában nagy áldozatokkal járnak. Ön számos publikációjában meg is nevesítette ezeket az áldozatvállalásokat. Mire véli azt, hogy a politikai elit körében süket fülekre találnak figyelmeztetései?
– Azt hiszem, hogy ez természetes dolog, hiszen a politikusok jelentős része mindig a rövid távú népszerűségére figyel. Azok a reformok, amelyeket én javasolok, nem hozzák meg rövid távon a maguk gyümölcsét. Ezek a reformok csak középtávon fordulnak termőre. Egy államháztartási reformnak először csak a hátrányai látszanak, és később jelentkeznek az előnyei. Többen tartanak attól, hogy kormányzati pozícióban nem tudják túlélni azt az időszakot, amíg jelentkeznek az eredmények. Azokban az országokban történnek reformok, ahol az egymással versengő pártok meg tudnak egyezni egyfajta reformminimumban, és amikor egy kormányváltásra kerül sor, a következő kabinet nem fordítja vissza a reformokat, hanem tovább folytatja. Ez a fajta politikai kultúra még nem honosodott meg nálunk.
– Meddig tartott a Bokros néven elhíresült csomag jótékony gazdasági hatása?
– Egészen 2000-ig érvényesültek a program hatásai. Azóta viszont káros gazdasági folyamatok indultak el a magyar gazdaságban. Úgy gondolom, hogy ma már a közgazdaságtan alaptételei közé tartozik, hogy egy kicsi és gazdaságilag nyitott országban tartósan magas színvonalú – tehát nemcsak egy-két évig, hanem sokáig tartó –, gyors gazdasági növekedés csak akkor érhető el, ha ez az export és az exportot segítő újabb beruházások növekedésén, és nem a belföldi keresleten alapul. Ez utóbbi és a fogyasztást valamint az import növekedését szolgáló gazdaságpolitika drámai sebességgel rontja a külső pénzügyi egyensúlyt, és egyfajta eladósodási csapdába sodorja az országot. Másrészt maga a növekedés is kifullad, mert újabb és újabb költségvetési túlköltekezéssel és fedezetlen pénzkiáramlással próbálják megoldani a problémákat.
Magyarországon ez a hibás, káros gazdaságpolitikai fordulat 2000 óta tart, amelynek jól láthatóak az eredményei: a gazdasági növekedés nem gyorsult fel, sőt folyamatosan lassult. Most talán megindul valami javulás, de ez éppen annak az eredménye, hogy elfogyott a pénz, és most már nem lehet nyakló nélkül növelni a költségvetés hiányát, és bizony ebben az évben már a béremelések is alacsonyak lesznek.
A reálbérek növekedésével kapcsolatban látni kell, hogy a kormánynak mindig van lehetősége ennél többet adni. A kérdés az, hogy helyes volna-e ez? Ha a kormány nem akarja tovább folytatni ezt a jövőt felélő gazdaságpolitikát, akkor bizony az elkövetkezendő két évben már nem áll módjában béremelést adni állami szférában dolgozóknak, mert mindent, amit ki lehetett osztani, már a ciklus első két évében sikerült kiosztania. Sőt azon felül is.
– Miután Ön bevezette az egyensúlycsomagot, úgy tűnik, a szocialista párt vezetői ódzkodnak attól, hogy igazat mondjanak a gazdaság valós helyzetéről.
– Én nem kívánok pártpolitikába beleszólni, nem is tehetem meg a Világbank tisztviselőjeként. De azt látom, hogy a politikai osztály nagy része, szinte pártállásra való tekintet nélkül beleesik bizonyos hibákba. Először a valóságot tagadják le, majd illúziók keltésével olyan várakozásokat ébresztenek a társadalom iskolázatlanabb rétegeiben, amelyeket teljesítvén nehézségeket okoznak a gazdaságnak, nem teljesítvén pedig saját maguknak okoznak népszerűségvesztést. Ez egy csapdahelyzet.
– Tehát tudatos a hallgatás?
– Nem tudom, hogy tudatos vagy nem. De politikai szempontból nem hatékony ez a hozzáállás.
– Egyes gazdasági szakértők a most csatlakozó tagállamokat ázsiai mintára gazdasági "kistigriseknek" nevezték el. Ön szerint a gazdasági növekedési ráták alapján igaz ez az állítás?
– Egyrészt a növekedési ütemünket és a visegrádi országok növekedési ütemét nem az eurózónához, és különösen nem Németországhoz, Franciaországhoz és Olaszországhoz kell viszonyítani, hiszen őhozzájuk kívánunk felzárkózni. Ez a világ legtermészetesebb dolga, hogy nekünk magasabb gazdasági növekedésre van szükségünk, mint azoknak az országoknak, amelyek színvonalát szeretnénk elérni. A probléma máshol van: ha nem haladja meg a mi növekedésünk érdemben az eurózóna növekedési ütemét, akkor ez a felzárkózás nagyon lassú lesz. Ezt ki lehet számolni, ha az ottani 1–1,5 százalékos gazdasági növekedést csak 1–1,5 százalékkal meghaladva, mintegy 3 százaléknyi gazdasági növekedést érünk el, akkor 2043–45 előtt nem lesz lehetséges a felzárkózás az eurózóna akkori átlagához. És akkor csak az unokáinknak tudjuk biztosítani azt az életszínvonalat, amit a balti államokhoz fogható átlagos növekedési ütem elérésével ők már a gyermekeinknek is tudnának biztosítani, mondjuk 2023-ig. Észtországban, Lettországban, Litvániában ma 4,5–5, vagy ennél is magasabb növekedési ütemeket érnek el. A másik probléma, hogy mi nem örülhetünk annak sem, hogy az eurózóna növekedése alacsony, mert ebben az esetben lehet, hogy könnyebb a felzárkózás, de eközben az egész eurózóna lemarad a globális világgazdasági versenyben.
– Az Európai Unió gazdasági fejlődése megtorpanni látszik az utóbbi időkben. Azonban a lisszaboni határozat értelmében Európának 2010-re a legfejlettebb gazdasági övezetté kellene válnia. Véleménye szerint tudja tartani az Európai Unió ezt a tervet a csatlakozó országok erősen lemaradt gazdaságával?
– A lisszaboni határozatot nyugodtan elfelejthetjük, mert ez gyakorlatilag már megvalósíthatatlan. Olyan kevés az idő 2010-ig, hogy a lisszaboni határozat óta eltelt időszakban bekövetkezett versenyképesség-vesztést már nem tudjuk behozni. Az lenne a feladat, hogy egyrészt reális célt tűzzünk ki, másrészt ezt utána alá tudjuk támasztani összeurópai szinten olyan komoly szerkezeti reformokkal, amelyek az egész Európai Uniónak a növekedési potenciálját megsokszorozzák. Erre egyelőre még nem látom a jeleket, de épp az lenne a jó, ha a most csatlakozó országok segítenék az Európai Uniót abban, hogy kitörjön ebből a csapdahelyzetből.
– Tehát az unió sem az, aminek mi, magyarok álmodjuk?
– Az Európai Unió sem egészen az, mint aminek sokan gondolják. Kétségkívül egy jóval fejlettebb gazdasági egységet – és ki merem mondani – egy magasabb rend? civilizációs keretet képvisel, ahol a munka becsülete nagyobb, az állampolgárok közötti szolidaritás erősebb, az emberi jogok és a demokrácia fejlettebb, a természeti környezetre jobban vigyáznak stb. Magyarország és a többi közép-kelet-európai ország számára tehát a csatlakozás komoly előrelépést jelent, ezért is mondtam azt, hogy semmiképpen nem becsülöm le ennek a pillanatnak a történelmi jelentőségét. De azt mindenképpen látnunk kell, hogy a globális világgazdaság versenyében Európa érezhetően kezd lemaradni Észak-Amerikához és Ázsiához képest is. Ezt a folyamatot pedig érdemes lenne mihamarabb megfordítani.
2004. 05. 06. (VIII/19)
