Acélcsapolás Diósgyőrött Fotó: MTI
Az egykor szebb napokat látott DVTK elmúlt hat évében nem kevesebb, mint öt tulajdonos váltotta egymást anélkül, hogy egzisztenciális problémájuk lett volna, ellentétben a focistákkal, akik (mivel hónapokig nem kaptak fizetést) sokszor zsíros kenyéren élve juttatták a csapatot a legfelsőbb osztályba, ahonnan hol kizárják, hol visszaveszik őket. Nem különb a helyzet a kohászattal sem, hiszen ha csak az elmúlt hat évet vesszük figyelembe, az ötödik tulajdonossal próbál életben maradni ez az ipar. Az olasz tulajdonú DAM Steel Kft. 2003 elején ment csődbe, s ezzel veszélybe került megközelítőleg négyezer ember munkahelye, annak ellenére, hogy magánál a cégnél ekkor már "csak" ezerkétszázan dolgoztak. A DAM területén ugyanis hetven üzem (az egy-két fős bt.-től a nagy részvénytársaságokig) tevékenykedik gyakorlatilag szimbiózisban a DAM-mal, vagyis ennek csődje az ő működésüket is veszélyezteti.
Jött tehát a felszámolás, amelyhez a Mátra Holding Rt.-t jelölték ki, s mint felszámoló cégnek az a feladata, hogy a lehető legjobb feltételekkel értékesítse, illetve az értékesítésig üzemeltesse a rábízott, csődbe ment, mintegy ötmilliárdos vagyonnal rendelkező DAM-ot. Érdemes arra is kitérnünk, hogy többek között milyen események játszottak szerepet a csődbe jutásnál. Az előző felszámolásnál ugyanis a felszámolóbiztos adósság fejében eladta az áramelosztó állomást az ÉMÁSZ-nak. Addig a gyár saját magának tudta szabályozni az áramszükségletét, viszont ekkortól a szolgáltató – monopolhelyzetét kihasználva – a legmagasabb díjakon számlázott, amit a cég nem tudott kitermelni. Az olasz tulajdonosok vissza akarták vásárolni az elosztót, de az ÉMÁSZ tízszer annyit kért érte, mint amennyiért hozzájutott.
Egy másik érdekesség: jó pár éve egy hulladékvassal foglalkozó vállalkozó megszerezte a gyárnál a kizárólagos beszállítási jogot, ami egyébként ellentmond minden piacgazdasági megfontolásnak. Az acélalapanyaggyártáshoz felhasznált hulladékvas-szállítás sok százmilliós üzlet, s természetes, hogy a többi, hulladékvassal foglalkozó cég nem nézte ezt jó szemmel. Az egyedüli beszállítót lehetetlen helyzetbe hozták, aminek az lett az eredménye, hogy nem tudta a szerződésben vállalt
mennyiséget szállítani, ez pedig a termelés rovására ment. A gyár 2004. március elsején állt le, mivel a fő hitelező CIB Bank nem folyósított több pénzt az üzemeléshez. Azóta üzemszüneten vannak a dolgozók. Az időzítés azért is figyelemre méltó, mert ekkor volt a legmagasabb az acél világpiaci ára, s akkor állították le a termelést, amikor a legnagyobb hasznot hozta volna a gyár. Egy neve elhallgatását kérő szakember szerint felsőbb körök hiányt akartak teremteni az acélból Magyarországon, hogy ezt külföldről tudják pótolni. Nem véletlen, hogy Ózd pont ebben az időszakban aratta a legnagyobb sikert.
Tehát a gyár áll, viszont elkezdődik az értékesítése. Négy sikertelen eladási kísérletet követően az ötödiken megszületik a várva várt eredmény: a részben Dunaferr-, részben ukrán érdekeltség? Eurohíd 2000 Kft. 1,8 milliárd forintért hozzájut a DAM-hoz. Elég nagynak tűnik az ötmilliárdos érték és a vételár közötti különbség, viszont ezt árnyalja, hogy nem vették meg az öt-hatezer tonna, egy-két milliárdos érték? raktárkészletet, amit még a felszámolónak kellene értékesítenie. Az új tulajdonos, októberben elkezdi a munkát, de nem ezerkétszáz dolgozóval, hanem ekkor még kétszázzal, ugyanis csak úgynevezett hidegpróba lesz. Majd novemberben beindul, de nem a termelés, hanem a hengerlés, amihez még ötszáz fő szükséges. S ha már a kedves olvasó nyugodtan hátradől abban a tudatban, hogy csak happy end lett a vége, akkor itt kell megemlíteni a DAM Energy Kft.-t, mely vízzel, gázzal,
villannyal látja el a gyárat. Az új tulajdonos, az Eurohíd 2000 Kft. 70-80 millióért megvette a DAM Energy Kft.-t, de csak az állóeszközöket. A 237 alkalmazottat nem, akik már három hónapja nem kaptak fizetést, s emiatt sztrájkkal fenyegetőztek. Ez azt jelentette volna, hogy sem a DAM-nak, sem a többi hetven cégnek nem juttatják a működésükhöz szükséges energiát. A helyzet ahhoz hasonlít, mintha egy nagy családi házban, ahol együtt lakik több generáció, s még albérlők is, egyszer a háziasszony gondol egyet, s magához veszi a villany-, gáz- és vízóraszekrény kulcsát, s bejelenti, hogy ezúttal ő kezeli ezeket cserébe a mindennapi elemózsiájáért, amit egyébként addig is megkapott. Egyszer a családfő munka nélkül marad, csökken mindenkinek a menázsi, ekkor az asszony begurul, s lekapcsolja a villanyt, elzárja a gázt és vizet. Mint minden hasonlat, ez is sántít, de talán érzékelteti a történet fonákságát. Szerencsére a helyzet megoldódni látszik, a sztrájk egyelőre elmarad, viszont a feszültség nem. Sem a fociban, sem a kohászatban.
2004. 09. 17. (VIII/38)
