Gere Ádám: "Sokkal fontosabb az, hogy a világhoz tartozzunk, és ne csak Európához" Fotó: Somorjai L.
– Ön nemrég azt nyilatkozta egy televízióműsorban, hogy mára az európai integráció gondolata kudarcba fulladt, és hogy ez tulajdonképpen jó, azaz pozitív fejlemény. Ezek szerint hiába gyújtottunk örömtüzet a Lánchídon 2004. május 1-jén?
– Nem, én azt hiszem, hogy ez jogos öröm volt. Ennek van egy erős érzelmi oldala, mégpedig hogy Magyarország végre Európához tartozik és nem a szovjet blokkhoz. De én azt hiszem, ma sokkal fontosabb az, hogy a világhoz tartozzunk, és ne csak Európához.
– Ezt úgy értsem, hogy a rendszerváltás előtt egyáltalán nem voltunk a világ része?
– Ez így igaz. A világ fejlődése a kilencvenes években újabb lendületet kapott, mert megszűntek a kereskedelmi korlátok. A legnagyobb akadály ugyanis maga a szocializmus volt. Az emberiség életminőségét mindig az vitte előre, hogy egyre többet kereskedhetett. A mai frankogermán uniós vezetés viszont ennek az ellentétét, a felvilágosult abszolutizmus hagyományát élteti.
– Pusztán a kereskedéshez nem is volna szükség EU-tagságra?
– Nézze, bonyolult lenne mindezt e nélkül megvalósítani. A bővítéssel semmi probléma nincs. Mi annál jobban járunk, minél több emberrel kereskedünk. A baj ott kezdődik, amikor meg akarják mondani, hogy milyen tejet igyunk. Teljesen értelmetlenné pedig majd akkor válik a számunkra és mindenki számára, amikor végleg betagozódunk ebbe az etatista bürokratarendszerbe.
– Mi a véleménye a nemrég leszavazott uniós alkotmányról?
– Az alkotmány arrogáns, hetvenezer szavas, olvashatatlan szöveg. Arról szól, hogy mindenkinek mindent mond. Ebben minden benne van, és annak pont az ellenkezője is. Teljesen jó alapot szolgáltat arra, hogy Brüsszelben elkezdjenek szabályozgatni. Korlátozni fogják például, hogy hány órát dolgozhatunk. Nézze,
harmincöt-negyven órás munkahéten még soha senki sem lett gazdag. Brüsszelben viszont úgy gondolkodnak, hogy a világ fele ostoba. "Nem érdekes, hogy nem értitek, csak szavazzátok meg!" A kínos az, hogy nem szavazták meg. Ami engem itthon nagyon zavart és bosszantott, hogy a magyar parlament egyhangúan elfogadta az uniós alkotmányt, hogy egy ember nem volt, aki azt mondta volna, hogy álljon meg a menet, ez a mi bőrünkre megy.
– Milyen lenne az EU megfelelő formája Ön szerint, ha egyáltalán létezik ilyen?
– Az EU helyes formája egy szabad kereskedelmi övezet lenne. Ami pedig az egész polémia mélyén van, az a szabad kereskedelem és a protekcionizmus ellentéte. Ez a vita majdnem olyan öreg, mint az emberiség. Az én elméletem szerint ez az egész a Frank Birodalom felbomlásáig vezethető vissza. Amikor Nagy Károly három unokája felosztotta az örökséget, létrehozták középen Lotaringiát, egy kis földkaréjt, amely elért Németalföldtől egészen Észak-Olaszországig. Két oldalán pedig a mai Franciaország és Németország jött létre. A középső területen egy beteges, gyengekez? gyerek uralkodott, aki nagyon hamar meghalt, és ezért békén hagyta az ott élő embereket. Itt aztán pillanatok alatt kialakult a föderalizmus. Az emberek összefogtak, társaságokba tömörültek. Míg a másik két unoka központi államokat hozott létre, és ezeket kezdte erősítgetni, a föderalizmus gondolata "áthajózott" egy New Amsterdam nev? helyre, a mai New Yorkba. Ez az eszme tette naggyá Amerikát.
– Tudjuk, hogy egyre jobban nő a szakadék az EU és az USA gazdasági teljesítménye között. Mi lehet ennek az oka?
– Leginkább az állami elvonások magas szintje. Mondok egy példát. Ott van az amerikai Care Four, a legproduktívabb élelmiszerlánc a világon. Üzletet nyitottak Moszkvában is. Mindent tudtak Oroszországról, tudják, kit kell lefizetni, tudtak oroszul, de mégis folyamatosan pénzt veszítettek. Kiderült, hogy a sarki közért sokkal kevesebb költséggel működik, mint ők. Mivel a Care egy nagy nemzetközi leányvállalat, nem engedheti meg magának, hogy nem fizeti ki az alkalmazottai után az adót, és nem tehet fürdővizet a vodkás üvegbe. A sarki közért pedig mindezt azért teszi meg, mert borzasztó magasak az adók, és ez a "kiskapuzás" óriási versenyelőnyt jelent a számára. Amikor az USA-ban volt akkora a GDP, mint most Oroszországban, akkor ott 8-10 százalék volt az átlagos adóterhelés. Abban a világon semmi szolidáris nincs, hogy az állam el akarja venni a jövedelmem 35-50 százalékát, én meg megpróbálom úgy átverni, ahogy akarom. Mellesleg a magas elvonások kiölik az emberekből a produktivitásra való motivációt is.
– Ezek szerint nem hisz az európai jóléti állam szolidaritásában?
– Nevetséges dolog, amikor Európa szolidaritásról beszél. Egy jóléti állam még soha senkit nem tett gazdaggá, és még emberileg is van egy nagy hátulütője. Ha tőlem elveszik a jövedelmem 50 százalékát, akkor elvárom, hogy ellássák a nagyanyámat és a gyerekeimet is, engem pedig hagyjanak békén, mert nem akarok ezzel foglalkozni. A jóléti állam szétrombolja a családi kapcsolatokat és a valódi emberi szolidaritást.
– Mitől "csomósodik" ennyire az európai szociális háló?
– Európa egyik nagy problémája a lakosság elöregedése. Ez arról szól, hogy a nyugdíjrendszerek tökéletlensége és az öregedő korfa miatt egyre kevesebb embernek kell gondoskodnia egy másik ember öregkori megélhetéséről. Míg Bismarck idejében, aki a
felosztó-kiovó nyugdíjrendszer ősatyja volt, tíz-tizennégy eltartó jutott egy eltartottra, addig ma ez az szám kevesebb mint kettő. De még ennél is nagyobb gond a megtakarítások hiánya. Az egész világot ellátó tőkének a fejlett országok háztartásainak megtakarításai adják az alapját. Ezek azok a pénzek, amelyekből aztán Bagdadban vagy Pekingben fel lehet építeni egy gyárat. Ez az összeg 2025-ben normális esetben 51 ezer milliárd dollár lenne. Mivel Európa folyamatosan öregszik, az ember pedig időskorban nem megtakarít, hanem felél, várható, hogy 2025-re nem érjük el az 51 ezer milliárdot, hanem csak 30 ezret. Ez nagy tőkehiányt fog okozni, mivel a világ tőkeigénye folyamatosan nő. Az egyetlen módja, hogy az életszínvonalunkat fenntartsuk, az a produktivitás növelése. Ehhez viszont tőke kell.
– Hogyan lehetne javítani a produktivitáson?
– Versenyképességi szempontból mindig azok lesznek a leszakadozó területek, ahol az állam nagyon erősen beavatkozik. Ilyen például a mezőgazdaság. Itt a túlszabályozás célja az, hogy egy nagyon kicsi kisebbséget gazdaggá tegyen. Ez a kisebbség az európai farmerek, akik csupán 5 százalékát adják az unió lakosságának, és akiknek egynegyede történetesen francia. Ők az uniós GDP 45 százalékának megfelelő támogatásban részesülnek, holott az éves GDP-nek mindössze 2 százalékát állítják elő. Gusztustalan, hogy ha ők balhéznak, akkor mindent megkapnak. Európa és Amerika napi egymilliárd dollárt fizet azért, hogy az étel drágább legyen. Ez évi 365 milliárd dollár, azaz Svédország éves nemzeti jövedelme. Svédország egész évben csak azért dolgozik, hogy az étel drágább legyen.
– Milyen mérték? agrártámogatást tartana akkor elfogadhatónak?
– Az agrártámogatás helyes összege a világon mindenütt nulla. Ennek hatására kapásból 10-20 százalékkal olcsóbbak lennének az élelmiszerek. Másik előnye lenne, hogy a harmadik világban élő népek is el tudnának adni valamit az európai piacokon. Az a disznóság, hogy erre nem adunk nekik lehetőséget, csak tördeljük a kezünket. Az afrikai szegénységet pedig első lépésként úgy lehetne megoldani, hogy a francia farmer nem kap támogatást. Az unióban ugyanis minden egyes tehén napi 2 euró költségvetési ellátást kap, miközben Afrikában az emberek többsége ennél jóval szerényebb összegen tengődik nap mint nap.
– Tehát az uniót közvetetten az európai farmerek irányítják?
– Nagymértékben. A mezőgazdaságban különben is sok az emocionális elem, és rengeteg feudális hagyománnyal élünk együtt. Itt van például a földtulajdon kérdése, hogy nem engedjük eladni a termőföldeket. Miért ne vásárolhatnának földet a külföldiek, ha ettől nő a terület produktivitása? El fogják vinni, és egy lyuk lesz ott a térképen? Le kell erről szoknunk! A franciáknak pedig különösen.
– Milyen uniós jövőt lát Magyarország számára ilyen keretek között?
– Az unióba lépés nagy ígérete volt, hogy lecsökkenhet a különbség Kelet és Nyugat között. Ha viszont eljátsszuk ezt a szociális Európát – ezt az ostobaságot –, akkor ez sohasem fog menni. Van viszont egy nagy szerencsénk, az hogy létezik egy ember, akit Tony Blairnek hívnak. Az angolok megmutatták, hogy ez az egész nem kötelező, lehet nemet mondani. Lehet egyszerűen csak kereskedni. Akkor lennénk igazán bajban, ha Anglia azt mondaná, hogy köszöni szépen, neki elég volt ebből, és kiszáll.
– Meddig haladhat Blair az árral szemben?
– Sokáig. Blairnek van egy nagyon jó érve. Az angol gazdaság. Az Egyesült Királyság gazdasága rendkívül jó, húsz éve megállás nélkül növekszik. Ők Luxemburg és Írország mögött a harmadik leggazdagabb uniós ország.
– De a mi kezünkben nincs egy ilyen aduász, mint a briteknek
– Lassan közhely, de egy valamit meg kell tanulnunk a történelmünkből. Ebből a német– francia–orosz háromszögből nekünk nem sok babér termett. De itt vannak ezek az angolszászok, akik sosem akartak idejönni, sosem akartak tőlünk elvenni semmit. Mi lenne, ha őrájuk támaszkodnánk, és mellőznénk végre Európa két "szörnyetegének", Franciaországnak és Németországnak a támogatását?
2005. 07. 22. (IX/29)
