A hírhedt "hol görbüljön az uborka"-jellegű, vaskalapos élelmiszerbiztonsági előírásokkal ellentétben a KAP jóval nagyobb teret kínál a tagországok számára – nyilatkozta a Heteknek egy neve elhallgatását kérő agrárszakértő. Ami viszont a startvonal és célszalag között eltéríti a pénzeket, nem más, mint a "felsőbb" érdekek.
Habár nálunk eleve nem léteznek olyan uniós kategóriák, mint "családi gazdaság" vagy "kisüzem" – helyette 5-10 ezer nagybirtokosé a hazai föld 40-50 százaléka, a másik felén pedig a 180-190 ezer "maradék" osztozik – nagyobb baj, hogy ma konkrét stratégia sem létezik arra, hogyan képviseljék a hazai érdekeket az EU-ban. "Jobbára a pillanatnyi lobbi dönt" – állítja a szakértő.
Míg EU-tagságunk előtt az agrártámogatások 80 százaléka piaci alapon járt, addig ma ugyanezen arányban földhöz kötve osztják. Mindegy, hogy ki milyen termelékeny, a tulajdonában vagy a használatában lévő föld után kapja a pénzt. Ez még rendben is volna, hiszen ez egy kiszámítható, fix bevételt jelenthet. A gond az, hogy egyes érdekcsoportok "direkt megfúrják" a szubvenciók érkezését. A 2004-es támogatások egy részét például 2005 júniusáig fizették ki, de maradt olyan is, amit csak 2006 januárjában kapnak kézhez a gazdák. A késleltetést pedig semmi más nem indokolja, mint az a cél, hogy az – amúgy is likviditási gondokkal küzdő – "kicsiket" leszorítsák a pástról. A cél az, hogy tönkremenjenek, és utána "valaki" felvásárolja őket. Ez a valaki egyrészt maga a Nemzeti Földalap, amely szemrebbenés nélkül továbbadná bérletbe a "nagyoknak", másrészt pedig maguk a "nagyok".
Hogy mikorra valósulhat meg a kisbirtokok leradírozása? "Attól függ, mit hoz 2006" – válaszolta a szakember. Ha a szocialisták maradnak hatalmon, akkor 5-6 évük van még hátra a kisgazdaságoknak. Ha kormányváltás lesz, akkor fordulhat a kocka, és egy időre biztosan bő támogatásban részesülhetnek. Elhivatottságot azonban kár keresni: a Fidesz oldalán a szavazatgyűjtés, az MSZP-nél egy kemény bankárlobbi a fő hajtóerő. A "bankárkormány" az élelmiszeripart támogatja, annak viszont a nagygazdaságok kellenek. Nem titok, "Magyarország legnagyobb bankjának" vezetője már beszállt ebbe az iparba, de még legutóbbi ex-miniszterelnökünk sem érintetlen a kérdésben. Ezek a nyomásgyakorlók pedig fejenként több ezer hektáros birtokokkal rendelkeznek. A többéves felvásárlási akció végére aztán – meglepő módon – hirtelen helyre állnának a fizetési határidők is. (Hozzátesszük, ezt akár most is tisztába lehetne tenni egy fél év alatt!)
Az agrárszakértő szerint a hazai "nagyok" vágya, hogy – Dánia és Hollandia után – itthon is egy kézbe kerüljön az élelmiszeripar és az alapanyag-termelés. Így ugyanis biztosítva lenne a profit
visszaforgatása is – a zsebükbe. De míg a példakép országokban mindez szövetkezeti rendszer keretében működik, és a kistermelők tulajdonosai az élelmiszeriparnak, nálunk ettől már mindenki előre fázik. Itthon inkább az élelmiszeripari befektetők szállnának be a termelésbe, és vennék el a termelők profitját is. Mivel egy szövetkezeti beszállítói rendszer létrehozása nem kifizetődő, inkább "vásárolnak maguknak" saját termelőket. Magyarul: a Pick szalámigyárnak nem érdeke, hogy folyamatosan kétezer kistermelővel egyezkedjen a sertések beszerzéséről, inkább "beszáll" néhány telepbe, és azoktól szállít.
Sajnos az összképhez az is hozzátartozik, hogy a kicsik önmagukban sosem lesznek versenyképesek az EU piacán, még akkor sem, ha minden létező fillért időben megkapnak. Egy kisgazdaság irányításához is nagyon komplex tudás szükséges, ugyanúgy kell érteni a számvitelhez és az eladáshoz, mint a vetéshez és az aratáshoz. Habár ez kint – a szektor komoly tanácsadói háttere révén – mind működik, nálunk a "kicsik" teljesen magukra vannak hagyva.
2005. 10. 07. (IX/40)
