Utazás egy dunántúli vonaton, jön a kalauz.
– Jó napot, a jegyeket kérem ellenőrzésre!
– Jó napot, az imént szálltam fel, szeretnék a vonaton jegyet váltani, mert
zárva volt az állomáson a pénztár. Budapestig megyek.
– Lássuk csak, teljes áron az annyit tesz, hogy 592 forint.
– Ötezresem van, vissza tud adni?
– Apróban mennyije van?
– 165 forint.
– Jó, akkor adjon annyit! Megegyeztünk?!
Az ilyen és a hasonló esetek eddig mondhatni bevett gyakorlatként zajlottak
országszerte a vasúti, illetve buszközlekedésben. Aki például Nyíregyháza vagy
Záhony közelében vonatozik, az gyakran megtapasztalhatta, hogy a nemzetközi és
hazai járatokon a kalauz csak végigmegy a zsúfolt kocsikon, és összeszedi a
pénzt. Ott a dunántúliakkal ellentétben már a jeggyel utazó számít ritkaságnak.
Ezzel a módszerrel kétségtelen, hogy mindenki jól jár, a kalauz vagy a
buszvezető és az utas is. Kivéve persze a személyszállítással foglalkozó
cégeket, melyeknek gyakorlatilag egyetlen bevételi forrása a jegyeladás. Az
állami tulajdonú vállalatok állandóan termelődő gigászi veszteségét minden évben
a költségvetés – az adófizetők pénze – állja.
2006. 09. 29. (X/39)
