Először is, a deviza lényegében ugyanaz, mint a valuta, csak devizának
nevezik azt a külföldi pénzt, ami a számlákon van, és valutának azt, ami éppen a
kezünkben.
Miután tisztáztuk, hogy miről is beszélünk, fel kell tennünk magunknak egy
fontos kérdést: honnan van a bankoknak pénze? Az első lehetséges válasz: tőlünk.
Igen, ez igaz, de mi van akkor, ha a náluk elhelyezett betétek összege éppen nem
fedezi a hiteligénylések összértékét? Ekkor jön a képbe a Magyar Nemzeti Bank
(MNB). Mivel az MNB joga a „pénzverés”, illetve bankjegynyomtatás, logikus, hogy
ő juttatja el ezt a plusz pénzt valahogyan a bankokhoz is. Na de nem ingyen!
Ennek a pénznek az „árát” mondják ki akkor, amikor kéthetente összeül a
Monetáris Tanács és megállapítja a „jegybanki alapkamat mértékét”. Rögtön le is
vonhatunk egy lényeges következtetést: ha az Európai Központi Bank (EKB) kisebb
alapkamatot határoz meg, mint az MNB, ez azt jelenti, hogy az euróövezetben
olcsóbb a pénz, azaz relatíve olcsóbban lehet pénzhez jutni. Ezt jegyezzük meg!
Tehát a bankok kéthetente megismerik az új tarifát. Ezek után úgy kalkulálnak,
hogyha nekik 1 forintért 5 forintot kell fizetniük az MNB-nek (szerencsére azért
itt még nem tartunk!), akkor ő ezt biztosan legalább 6 forintért fogja
továbbadni, illetve a nála betétként elhelyezett 1 forintokért is legfeljebb 4
forintot fog fizetni. Valamiből nekik is „élni kell”! És itt kanyarodunk vissza
az Európai Központi Bankhoz! Ha 1 euró megszerzése kevesebb ráfizetéssel jár,
mint 1 forint megszerzése, akkor a bankok eurót fognak venni, és ezt is fogják
hitelként adni az embereknek. (A svájci frank, illetve japán jen esetében is
hasonló logika működik, csak ott a svájci, illetve japán jegybank diktálja az
ütemet.) Innen erednek tehát a fentebb írt egyszámjegyű kamatok. Minden rendben
is volna, ha nem kellene szembesülnünk azzal a ténnyel, hogy mi viszont – ha
törik, ha szakad – forintban kapjuk a fizetésünket. Hogyan szerezzünk valutát?
Fontos tudnunk, hogy a bankok általában hátrányosabban váltják a pénzünket, mint
az útszéli „cséndzs mani”. Egy devizahitel esetében viszont nincs választási
lehetőségünk: mi befizetjük a törlesztést forintban, a bank pedig átváltja
euróra, és úgy vonja le a hitelünk összegéből. Némi konverziós díj ellenében.
A jegybanki kamat változásának hatására mozdulhat a forint árfolyama:
kamatemeléskor erősödhet (azaz kevesebb forintot kell 1 euróért fizetnünk),
kamatcsökkentéskor gyengülhet (azaz több forintot kell 1 euróért fizetnünk). Aki
devizában vesz fel hitelt, annak jó hír a magyar kamatemelés és külföldi
kamatcsökkentés, de rossz hír a magyar kamatcsökkenés és a külföldi kamatemelés.
Az első esetben ugyanis csökkennek a forintban kifejezett törlesztőrészletek, az
utóbbiban viszont növekednek.
Habár a fentiekből úgy tűnik, hogy nem árt előtte közgázra járnia annak, aki
devizahitelt akar felvenni, a magyar lakosságot ez nem riasztja el. 2004 óta
hiteleink többségét devizában vesszük fel. (Emlékezzünk, akkor kiugróan magas
volt a jegybanki alapkamatunk!) Ennek aránya mostanság 90 százalék. Ez sajnos
nem kedvez a magyar gazdaság számára, hiszen ekkor a gazdaság egészében több
devizára, illetve valutára van szükség, amit nem a szomszédos pincében
nyomtatunk.
Mostanában egyre több az akciós, akár 1 százalék alatti kamatozású devizahitel.
Ilyenkor a bankok nem a kamatba, hanem más díjtételekre építik a hasznukat.
Vegyük észre, hogy az ilyen ajánlatok legfeljebb fél évig állnak fenn, noha a
hitel futamideje 5-10 év. A devizahitelek kamatperiódusa (3, 6, 12 hónap)
mutatja, hogy a banknak milyen időközönként van joga felülírni eredeti
kamatajánlatát.
Egy 10-15 éves futamidejű devizahitel esetén reális kérdés lehet: mi történik,
ha közben nálunk is bevezetik az eurót? Ez azt jelentené, hogy az euróhitelek
árfolyamkockázata azonnal megszűnik, mert az árfolyamrögzítés időpontjától az
euró/forint árfolyam már nem változhat. Az euró bevezetésével az átváltással
járó költségek is megszűnnek, mert az euróhiteleket nem kell többé forintra
váltani.
(Következő témánk: NetBank, MobilBank)
2007. 03. 17. (XI/11)
