Tíz kelet-európai állam, köztük Magyarország öt évvel ezelőtt, 2004. május elsején csatlakozott az Európai Unióhoz, majd Románia és Bulgária következett 2007-ben, aminek köszönhetően az EU csaknem fél milliárd állampolgárral 4,2 millió négyzetkilométer területen igazi nagyhatalommá vált. Az Európai Bizottság értékelése szerint a keleti bővítés egyértelmű sikertörténet. Bár a Bizottság megközelítése a száraz tényeken alapul, mégis inkább marketingíze van. Az Eurobarometer közvélemény-kutatása szerint az uniós polgároknak csak 48 százaléka gondolja azt, hogy a bővítés erősítette az uniót, míg 36 százalék az ellenkezőjéről van meggyőződve. A bővítéspártiak pedig főleg a keleti tagállamokban élnek, nyugaton, Franciaországban, Németországban, illetve Ausztriában nagyobb az ellenzők aránya. Ha szigorúan a makrogazdasági adatokat nézzük, a régi és az új tagok egyaránt profitáltak, a kereskedelmi volumen az elmúlt évtizedben csaknem megtriplázódott. A bizottság jelentése szerint keleten évi 1,75 százalékos gazdasági növekedést, nyugaton pedig fél százalékos GDP-emelkedést generált a bővítés.
Felemás siker
Az unió immáron az Atlanti-óceántól a Fekete-tengerig ér, de egyes tagországok gazdaságainak ereje jelentős különbséget mutat, így inkább „agyaglábú óriásnak” nevezhető, mint világhatalomnak. A térségi különbségre legjobb példa talán, ha az egy főre jutó GDP-t vesszük figyelembe. Amíg Bulgáriában ez 12 ezer dollárt tesz ki, addig a kontinens leggazdagabb miniállamában, Luxemburgban eléri a 80 ezer dollárt. A gazdasági megosztottság mellett a nemzeti és a regionális különbségek is jelentősek, elemzők szerint az unió mindaddig politikai törpe marad, amíg a lisszaboni szerződés centralizációs intézkedéseit nem valósítják meg.
Éppen a gazdasági különbségek miatt kisebb népvándorlás indult meg az unió szegényebb régióiból a nyugat-európai tagállamokba. A The Financial Timesban megjelent uniós értékelés szerint mintegy 3,8 millió ember hagyta el lakóhelyét a jobb élet reményében. Nagy-Britannia és Írország nyitott kapukkal várta a keleti munkavállalókat, míg Ausztria és Németország minden eszközzel igyekezett korlátozni a külföldiek munkavállalását. Dánia és Belgium csak most, 5 év után tette lehetővé, hogy a 2004-ben csatlakozottak munkavállalói akadály nélkül kaphassanak munkát. A gyakorlatban persze rengeteg akadály várta nyugaton a keletről érkezőket, és hamar rá kellett döbbenniük, hogy itt sincs kolbászból a kerítés, hiszen az egyre szaporodó nyugat-európai munkanélküliekkel versenyeznek az állásokért, így alacsonyabb bérekért és rosszabb munkakörülmények mellett juthattak csak munkához. A gazdasági válság kirobbanásával a helyzet tovább romlott, és a régi tagállamok munkavállalói már olyan munkákat is elvállalnak (építőipar, vendéglátóipar), amit a válság előtt még átengedtek a „bevándorlóknak”.
Magyarországról nem sokan vágtak neki a nyugat-európai munkavállalásnak. Becslések szerint csupán százezren lehetnek, így a munkaképes magyarok mintegy 2,5 százaléka dolgozhat külföldön, főleg Ausztriában, Németországban és Nagy-Britanniában. A magyarok nehezebben indulnak meg, mivel körülményeik jobbak, mint a román vagy bolgár munkavállalóké, akik közül a legtöbben hagyták el hazájukat. Lengyelországból is több százezren indultak el Nagy-Britanniába és Írországba, de a válság után sok a visszatérő is, mivel folyékony nyelvtudás nélkül már lehetetlen elhelyezkedni. A belga liberalizáció is inkább szimbolikus, ugyanis az itteni állásokhoz gyakran két-három nyelv (francia, flamand és angol, illetve német) perfekt vagy magas szintű ismerete szükséges, ami még az itteni polgárokat is próbára teszi. A jó állásokért hatalmas a tülekedés, nem ritka, hogy egy helyre 3-4 ezer pályázat érkezik.
Bár az Európai Bizottság ösztönzi a szabad munkaerő-áramlást, hangsúlyozva, hogy a keleti munkavállalók évi 0,8 százalékkal, azaz mintegy 50 milliárd euróval emelték a GDP-t, ám a nyugati lakosok milliói szerint mégis több a negatív hatás, mint az előny.
2009. 05. 15. (XIII/20)
