A választás meglepő volt, hiszen egyik nyertes sem számított a legtöbbet tippelt, „biztos befutók” közé: a Ladbrokes fogadóirodában mindkettejükre 1 az 50-hez arányban lehetett fogadni. Ennek oka az lehet, hogy egyikük kutatási területe sem a matematikai formulákkal leírt, megszokott közgazdasági kérdések, hanem a közgazdaság, politika és jogtudomány határterületein megfogalmazott témákkal foglalkozik.
A tavaly díjazott Paul Krugman, a Princeton professzora szerint az idén az „új intézményi közgazdaságtan” hívei kapták a díjat. Azaz azok, akik az intézmények kialakulását, fejlődését és a társadalomra, gazdaságra gyakorolt hatását vizsgálták. Bár Williamson és Ostrom külön kutattak, mindketten nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy jobban megértsük, melyik intézményi szervezet – például a cégek, a piac, az állam vagy a társadalmi normák rendszere – a megfelelőbb a különféle gazdasági tranzakciók és ügyletek lebonyolításához. Érdekes, hogy egyikük sem érvelt a szabályozás ellen. Sőt azt találták, hogy az emberek számos normát és viselkedési szabályt vezettek be saját maguknak – függetlenül az államtól vagy a vállalati vezetőktől. Williamson a vállalatok határainak, Ostrom pedig a közjavak felhasználásának vizsgálatáért kapta az elismerést.
A hetvenhat éves Ostrom az első nő, aki közgazdasági Nobel-díjat kapott a díj negyvenéves fennállása során. Ami nem meglepő, hiszen fél évszázaddal ezelőtt nem volt megszokott a nők jelenléte a közgazdaság-tudományban vagy az üzleti életben. Visszaemlékezései szerint egyetemi tanulmányai alatt gyakori volt, hogy ő volt az egyetlen hölgy az előadóteremben. Ostrom azt vizsgálta, hogy az emberek hogyan gazdálkodnak a közjavakkal, azaz azokkal a javakkal, amelyek használatából senki nem zárható ki, de az egyén fogyasztása csökkenti a többiek rendelkezésére álló mennyiséget. Az eddigi elméletek szerint az egyének csak a saját hasznukat maximalizálják, így az erőforrásokat a végsőkig kihasználják. A híres „közlegelők tragédiája” elmélet szerint, amikor a faluszéli legelőn túl sok a kihajtott tehén, és végül egyiknek sem jut elég fű, a megoldás a tulajdonjogok bevezetése privatizáción vagy állami tulajdonba vételen keresztül. Ostrom, aki gyakran dolgozik együtt kilencvenéves férjével, Vincenttel, úgy találta, hogy nem a „közjavak tragédiája”, hanem a „közjavak lehetősége” írja le jobban a valóságot. Számos helyen, mint például a svájci és mongóliai legelőkön vagy a spanyol és nepáli öntözőrendszerek esetében megfigyelte, hogy a helyi kis közösségek hatékony szabály- és büntetésrendszereket vezetnek be a természeti készletek fenntartható kihasználása érdekében. A hatékony szabályozási rendszer kulcsa az, hogy a résztvevők maguk alkotják a törvényeiket, és ellenőrzik azok betartását. Ez teljesen ellentétes azzal a szemlélettel, hogy az ellenőrzés és a büntetés az állam vagy külső szervezetek feladata lenne. Ostrom érdekes felfedezése az is, hogy az emberek hajlandóak az ellenőrzést akár a saját költségeiken is felvállalni, csakhogy a potyautasokat megregulázzák. (Városi példával élve: fizetnek azért, hogy gyakoribb legyen az ellenőrzés a tömegközlekedésben.)
Az Ostrommal közel egyidős Williamsont viszont nem a közjavak foglalkoztatták, hanem az úgynevezett „tranzakciós költségek”. Vajon miért jöttek létre vállalatok, főnök–alkalmazott kapcsolatok, ahelyett, hogy a vállalkozó szerződéseket kötne független munkásokkal a feladat elvégzésére az akkor éppen elérhető legkedvezőbb feltételekkel? Coase, az 1991-es Nobel-díjas válasza szerint akkor éri meg a piac helyett a cégen belül elvégeztetni a tevékenységeket, ha a tranzakciós költségek, azaz a termékek, szolgáltatások és a pénz cseréjének költségei itt alacsonyabbak. Williamson azt vizsgálta, hogy mik határozzák meg pontosan a tranzakciós költségeket, és ezek hogyan működnek. Elmélete szerint költséget növelő tényezők például a racionalitástól eltérő viselkedési formák, a rendelkezésre álló információk különbsége, az opportunizmus vagy éppen az, hogy a szerződéseket nem lehet költség nélkül kikényszeríteni. Az összetettebb, beruházással járó ügyleteket éri meg leginkább a cégen belül lebonyolítani, míg az egyszerűbb feladatok akár outsourcinggal (kiszervezéssel) is megoldhatók. Meglátása szerint a nagy magánvállalatok azért és addig léteznek, míg hatékonyak: míg mind a tulajdonos, mind az alkalmazottak, a beszállítók és a vevők is jól járnak. Ha pedig visszaélnek hatalmukkal, például nemkívánatos politikai lobbizással vagy versenyellenes tettekkel, akkor nem a vállalat méretét kell szabályozni, hanem közvetlenül a káros viselkedést kell büntetni.
2009. 10. 22. (XIII/43)
