Kína 2004-ben a világ hatodik, 2006-ban a negyedik, 2007-ben a harmadik legjelentősebb gazdaságává vált. 2010-ben a GDP tekintetében megelőzte Japánt – míg Kína GDP-je 1,337 billió dollárra, addig Japáné „csupán” 1,288 billió dollárra rúgott, ezzel négy évtizedes második helyéről taszította le a szigetországot. A kínai kormány mégis visszafogott az ünneplésben. Az ország növekedése kiegyensúlyozatlan. A hosszú távú, kiegyensúlyozott növekedéshez jelentős gazdasági-politikai reformokra van szükség. Sikeres reformok mellett a következő egy-két évtizedben Kína növekedése tovább folytatódhat – bár az elmúlt évekhez képest lassabb ütemben. Ez azt is jelentheti – vélik az elemzők –, hogy 2020-2025 körül akár a világ vezető gazdasági hatalmává válhat a „Vörös Sárkány”, letaszítva a trónról az Egyesült Államokat.
Az elmúlt évtizedben Kína dinamikus növekedését főként exportorientált gazdaságpolitikájának köszönhette. Exportvolumenében 2009-ben megelőzte a ranglistavezető Németországot, ezzel a világ legnagyobb exportőrévé vált. Az exportorientáltságnak nemcsak előnyeivel, de hátrányaival is szembesülnie kellett Kínának, hisz növekedése kiszolgáltatottá vált a világgazdasági eseményeknek. A válság miatt Kína kiviteli lehetőségei jelentősen korlátozódtak, így gazdasága lassult, de teljesítménye így is kimagasló maradt – 2008-ban 9,6 százalékkal, tavaly 8,7 százalékkal növekedett, ez évben pedig átlag 9,6 százalékkal fog növekedni.
Kína kiegyensúlyozott növekedése érdekében égetően fontossá vált, hogy belső keresletének növelésére helyezzen nagyobb hangsúlyt. Ez azonban jelenleg még kihívás. Az, hogy az ország magáénak mondhatja „a világ második legnagyobb gazdasága” címet, nem jelenti azt, hogy Kína jóléti állam lenne. Egy kínai kimutatás alapján a városban dolgozók átlagbére 340 dollár (68 ezer forint), és Kína lakosságának (1, 3 milliárd fő) majdnem 12 százaléka, 150 millió ember él a szegénységi küszöb alatt.
Az országra nagyfokú takarékosság is jellemző. Mind a lakosság, mind a vállalatok megtakarítási rátája messze felülhaladja bármely országét. Nemzeti szinten a GDP 54 százaléka megtakarítási számlákra kerül. Ennyivel csökken tehát a fogyasztás. A lakosság fogyasztása csupán a GDP 35 százalékát teszi ki (az USA-ban ez 70 százalék körül mozog). A kínaiak legendás takarékossága megelőző jellegű, legfőbb oka a gyakorlatilag teljesen hiányzó szociális háló – Kínában nincs kötelező egészségbiztosítási és nyugdíjrendszer, és fejletlen az oktatási rendszer is. Az emberek tehát előre gyűjtenek, hisz betegség esetén maguknak kell fizetniük az orvosi ellátásért, illetve gondoskodniuk kell „nyugdíjukról”.
A kormányzat lépéskényszerbe került, és nem tétovázott. Bár már az úgynevezett 11. ötéves tervben megfogalmazták a belső fogyasztás növelésére, a szociális rendszer fejlesztésére vonatkozó terveiket, számottevő lépés csak a válság idején történt. 2009-ben a kormány egy 586 millió dolláros csomaggal avatkozott be a gazdaság élénkítése érdekében. Az új, 12. ötéves terv központi célja szintén a belső kereslet növelése.
2009-ben a kormány bejelentette, hogy 2011-re a lakosság 90 százalékát egyfajta egészségbiztosításban részesíti, illetve 2020-ra az egészségügyi szolgáltatásokat mindenki számára elérhetővé teszi. Az IMF elemzői szerint minden egyes jüan, amit a kormány az egészségügyi rendszerre költ, a lakosságnál 2 jüant szabadít fel, melyet elkölthetnek. Tehát ha a kormány a GDP 1 százalékával növeli egészségügyi kiadásait, a lakossági fogyasztás a GDP 2 százalékával növekedhet, ami összességében 3 százalékos GDP-növekedést eredményezhet. Az, hogy a felszabadult összeget a lakosság elkölti-e, nagyban függ attól, hogy az új rendszer elnyeri-e a lakosság bizalmát vagy sem.
Ha a kormány rá tudja bírni országa lakosait a költekezésre, a magas megtakarításokkal rendelkező lakosság kiváló alapul szolgálhat a belső kereslet növekedésére. A megtakarítási hajlandóság csökkentéséhez azonban kulcs a lakosság bevételeinek növelése és a fogyasztási szokások megváltozása.
A Financial Times beszámolója szerint ez a folyamat megindult, bár a béremelések még eltörpülnek a fejlett országok bérszintjéhez képest. A béremelésekkel a kormány nem titkolt szándéka az is, hogy elejét vegye a sztrájkoknak.
A munkanélküliség szintén nagy probléma. Jelenleg a munkanélküliség akár a 9-10 százalékot is elérheti, ám egyes szakemberek szerint – a nem regisztrált munkakeresők száma miatt – ez a szám magasabb. A válság miatt az exportra termelő gyárak munkásainak tömegei vesztették el munkájukat, és a frissdiplomások között is egyre növekszik a munkanélküliség. A helyzet javítására Ven Csia-pao kínai miniszterelnök 9 millió új munkahely létrehozását jelentette be a közelmúltban. Ez azonban csupán töredéke a szükséges új munkahelyeknek.
A kormány célul tűzte ki az urbanizáció gyorsítását. A Boston Consulting Group jelentése alapján az elkövetkezendő tíz évben az USA lakosságának megfelelő, átlag 300-400 millió ember fog vidékről a városokba áramlani. A tervek szerint ezek az emberek a középosztály rétegét fogják növelni. Ma viszont még kihívás, hogy hogyan lehet ennyi idő alatt ennyi munkahelyet teremteni.
A kormányzat számos intézkedést hozott az infrastruktúra fejlesztésére is. A 2009-es ösztönzők nagy hányadát út-, vasúthálózatok építésére, fejlesztésére fordították, sőt az ország repülőtér-fejlesztéseket is tervez. Mindezek közvetetten, közép- és hosszú távon hozzájárulnak a fogyasztás növekedéséhez, hisz ösztönzik az utazást, turizmust. Li Daokui, a Kínai Központi Bank szakértője szerint a számok már azt mutatják, hogy a lakosság elkezdett költekezni. A lakosság fogyasztása eddig is évről évre növekedett – a Világbank adatai alapján átlag 8,5 százalékkal –, de ez alatta maradt a GDP növekedésének. 2010-ben évek óta először növekedett a fogyasztás nagyobb ütemben, mint a GDP – írja a Financial Times.
Összességében tehát elmondható, hogy az exportnövekedés korábbi dinamikája nem lesz fenntartható, a beruházás mellett a fogyasztás válik egyre inkább a gazdaság húzóerejévé.
2010. 11. 19. (XIV/46)
