A paktum első látásra csupán technikai intézkedésnek tűnhet, de sokkal nagyobb dolgot vetít előre: az eurózóna államainak még szorosabb integrációját, mely így, akár az unió egészét fenyegető veszélyekkel is szembe tud majd nézni. A német kancellár asszony és a francia elnök véleménye szerint az eurózóna tagállamainak minden eddiginél jobban össze kellene hangolniuk költségvetési és gazdaságpolitikájukat. És ha megemlékezünk az elmúlt évek mentőcsomagjairól, ez az igény igencsak jogosnak tűnhet.
Az euróövezet versenyképességét javító egyezmény néhány érzékeny és éles kritikát kiváltó kérdést is feszeget, úgymint a nyugdíjkorhatár egységesítését – 67 évre történő megemelését –, illetve az inflációkövető béremelések gyakorlatának elhagyását. (Az eurózóna adósságválságának megoldásán azonban ez nem sokat lendítene előre.) A tervezet szerint az országoknak nemzeti alkotmányukban is biztosítaniuk kellene a stabil költségvetést, ami a szakértők szerint igen rugalmatlan intézkedés volna. Az adóalap harmonizációjára vonatkozó tervek könnyen minimális adókulcsok használatához vezethetnek, míg az iskolai képzettségek harmonizálása a gazdasági verseny gyakorlati korlátozásához.
A szorosabb integráció nem csupán az eurózóna tagállamainak, de az eurózónán kívüli országok – például Anglia, Lengyelország és Svédország – esetében is aggodalomra ad okot. Sok eurózónabeli tagállam ösztönösen ellenséges a korlátlan versennyel szemben, és egyben túlságosan is kiáll egy-egy gazdasági ágazat állami támogatása mellett. Nem kétséges, hogy az Európai Bizottság továbbra is az EU egységes piacát fogja támogatni, és ebben számos tagállam – például Ausztria, Hollandia és Szlovákia – szavazatára is számíthat. A liberális államok azonban egyértelműen kisebbséget képviselnek mind a valutaunióban, mind szélesebb körben, a teljes EU-ban. A franciák mindig is arra törekedtek, hogy az eurót már bevezető tagállamok nagyobb politikai szerepet kaphassanak. Ezt azonban a németek mindeddig ellenezték. Mára viszont ez megváltozott. Az euró válsága Merkel asszony véleményét is átformálta: a kancellár asszony jelenleg az eurózóna szoros integrációjának pártfogójává lépett elő.
A paktum erős egységesítő szándéka kockázatot jelent az EU egységes piaca számára is. Néhány eurózóna-tagállam például már többször szót emelt amiatt, hogy Nagy-Britannia, Lengyelország és Svédország indokolatlan versenyelőnyhöz jutott 2009–2010-ben azáltal, hogy leértékelte saját fizetőeszközét. Nem nehéz kitalálni, hogy az ilyen és ehhez hasonló megjegyzések utat nyithatnak az államok támogatási szabályainak újragondolásához, de még az egységes piac alapjául szolgáló szabadpiaci mozgások – áruk, szolgáltatások, tőke, munkaerő szabad áramlásának – korlátozásához is.
Habár a két vezető minden EU-tagország számára felajánlotta a lehetőséget, hogy csatlakozzon az új paktumhoz, ennek esélye igen csekély. Hacsak ezek az országok a csatlakozással párhuzamosan nem vezetik be az eurót is. Önmagában a csatlakozás csak újabb szigorításokkal és még alaposabb költségvetési kontrollal járna. A paktum életbeléptével tehát maga az euróövezet vonzása is csökkenhet.
Alapvetően nincs semmi baj azzal a gondolattal, hogy egyes EU-tagországok szorosabb és gyorsabb politikai integrációt sürgetnek, hisz az egyes tagországok is különböző időpontokban csatlakoztak az eurózónához, a schengeni övezethez vagy akár az európai védelmi zónához. Ha az eurózónán belül több különböző „alcsoport” is megtalálható, ez segíti az egyes országok befogadását: azokét is, akik a szorosabb politikai integráció pártján állnak (mint például Belgium), és azokét is, akik távolságtartóak az integrációval szemben (mint például Nagy-Britannia). Azonban ha az eurózóna, figyelmen kívül hagyva a valutaunión kívüli tagállamokat, egységes gazdasági és szociális alapelvek mentén egy „védett maggá” alakul át, akkor ez akár az unió felbomlásához is vezethet. (Munkatársunktól)
2011. 02. 18. (XV/7)
