Százéves múlt, több mint 20 ezer munkavállaló, 12 tagintézmény: ez a „szövetségi tartalékrendszer” (Federal Reserve System) és működésének letéteményese az amerikai jegybank (Fed). Az itt hozott döntések hatásait több mint 300 millió ember nap mint nap közvetlenül, több milliárd pedig közvetve tapasztalja. Az euró árfolyamától kezdve a benzin áráig, vagy hogy éppen sikeres-e egy magyar államkötvény-aukció, szinte mindenre hatással van az az apró tény, hogy mennyi dollár forog a világgazdaságban. A „dollárcsap” kezelője pedig Washingtonban ül.
A Fed-elnökök alapvetően ritkán jelennek meg a nyilvánosság előtt, ezért ezekre az alkalmakra mindenki fokozottan odafigyel. Bernanke elődje, Alan Greenspan például híres volt a szemöldökrándításairól vagy hangszínének változásairól: a tapasztalt elemzők már ebből is olvasni tudtak. A University of Edinburgh kutatása szerint míg Greenspan hangszíne képes volt megmozgatni az ezüst és az arany árfolyamát, utódja esetében ez már nem működött. Ettől függetlenül Ben Bernanke nem tekinthető kevésbé karizmatikus vezetőnek. Beszédeiben például jóval nagyobb hangsúlyt kapott az optimizmus, mint az elődjénél. Erre pedig – különösen 2008 után – nagy szükség volt: Bernankéra sokan úgy tekintettek mint a nagy összeomlás elleni utolsó védőbástyára. (Sokat idézett mondása volt, hogy nem ismétlődik meg az 1933-as világválság, és nem lesz defláció sem.)
A The Wall Street Journal nemrég arról is megemlékezett, hogy a Fed elnöke egyben stílusikon is. Benjamin Shalom Bernanke például újra divatba hozta a szakállt – írják –, ami neki köszönhetően az „empátia és a szerénység” jelképe lett. Nem úgy, mint Bernard Madoff tökéletesen borotvált fizimiskája, aki hírhedt pénzügyi csalásai révén, „a kapitalista ideál hajszolójának” megszemélyesítőjévé vált.
2013. 08. 16. (XVII/33)
