Habár a kérdéses összeg jelenleg is letétbe van helyezve, a Buenos Aires-i vezetés elzárkózik a kifizetéstől, mondván: a követelést benyújtó amerikai fedezeti alapok olyanok, mint a „keselyűk”. Ám – a szóvirágokon túl – Buenos Aires valójában attól tart, hogy ha fizet, egy ilyen lépés precedens értékű lenne a többi hitelező számára is, ezzel pedig becslések szerint 15 milliárd dollárt veszítene. Ez pedig egy elértéktelenedett fizetőeszközzel és súlyos devizaproblémákkal küzdő ország számára végzetes lenne.
Az egyezség elmaradása sokakat nem ért meglepetésként. A dél-amerikai ország ugyanis évek óta a világ egyik legkockázatosabb adósának számít, a hitelügyleteire kalkulált felár már a hónap elején (az úgynevezett „technikai csőd” megállapításakor) 1700 pont felett volt. Így az sem volt véletlen, hogy a Standard & Poor’s hitelminősítő cég már jó előre közölte: negatív kihatású felülvizsgálat alá vette Argentínát, és szelektív nem törlesztő (SD) kategóriára minősíti vissza az adósbesorolását.
De honnan is indult ez a marakodás? Bő 15 évet kell visszamennünk a múltba, nevezetesen 1998-ig, amikor is formálisan elkezdődött az „argentin gazdasági válság”. Az argentin krach azóta is fogalom a gazdaságtörténelemben, habár – úgy tűnik – nem nagyon tanult belőle a pénzvilág. Nevezetesen, hogy mennyire kockázatos a nagyon eltérő teljesítményű gazdaságok valutáinak összevonása, netalán az azok közötti átváltási arány rögzítése. Vagy éppen azt, hogy mennyire zsákutcába mutat az a kormányzati politika, amely az államadósság növekedését már nem tudja féken tartani, ezért inkább az egyes társadalmi rétegek terheit növeli, és lépéseivel folyamatosan bizonytalanságot gerjeszt a piacokon. Ezt a magatartást persze a nemzetközi pénzpiacok általában az adott ország államkötvényeinek drasztikus kockázati felárával „díjazzák”, ami egyet jelent a külső finanszírozási források biztos kiapadásával is. Anno Argentínában először egy súlyos gazdasági recessziónak lehettünk tanúi (1998–1999), majd a pénzügyi rendszer teljes összeomlásának (2001–2002). Az országnak akkoriban két hét alatt öt elnöke volt, miközben 57 százalékra ugrott a szegénységi ráta és 23 százalékra a munkanélküliség. A válság végére a gazdaság teljesítménye az ötödére zuhant.
2014. 08. 08. (XVIII/32)
