1967-ben Kanada volt az úttörője annak a bevándorlási politikának, amely úgymond „sutba dobta a diszkriminációt és az előítéleteket”. Az elbírálásnál ugyanis teljes mértékben figyelmen kívül hagyták a bevándorlók származását és faji hovatartozását. Ehelyett az illető iskolázottsága, angol és francia nyelvtudása, valamint munkatapasztalata volt a kedvező megítélés fokmérője. Az új módszer eredményeképpen az addig domináns európaiakat fokozatosan kiszorították az ázsiai bevándorlók. Ez a fajta érték- és tehetségalapú emigrációs politika forradalmi volt abban az időben. Több ország, köztük Ausztrália, Új-Zéland és Szingapúr is átvette a kanadai modellt, Európában pedig még a radikális, bevándorlás-ellenes politikusok is elismeréssel beszéltek a módszerükről.
Kanada még ma is viszonylag felvilágosultan áll a bevándorlás kérdéséhez. A jelenleg kormányzó Kanadai Konzervatív Párt pedig az egyetlen jobboldali szervezet a nyugati világban, amely ezt támogatja. Miközben Európában több ország is azt tervezi, hogy végleg bezárja kapuit a bevándorlók előtt, addig Kanada éppen nemrég emelte meg a jövő évre tervezett emigráns célszámot 265-ről 285 ezerre. A bevándorlási miniszter, Chris Alexander nagy felháborodásra számított az októberi bejelentést követően, ám ez elmaradt. „Az emberek is úgy gondolták, hogy ez a helyes irány” – értékelte a reakciókat.
Ám a kanadai politika sem a régi már! A 2006 óta kormányzó konzervatívok ugyanis fokozatosan áttették a hangsúlyt a tehetség alapú megközelítésről a kereslet vezérelte szempontokra. Idén január 1-jén pedig a kormány még tovább ment: az újonnan bevezetett „Gyorsított Belépési Rendszer” (Express Entry) révén az állandó letelepedésre is sokkal nagyobb eséllyel pályázhatnak a biztos állásajánlattal rendelkezők. Bár több racionális érv is szól az új modell mellett, mégis sok kritikus attól tart, hogy a pusztán üzleti szempontok által vezérelt rendszer sokkal kiszolgáltatottabb lesz a csalásokkal és a diszkriminációval szemben.
2015. 01. 23. (XIX/4)
