Donald Trump ugyanis többször is egyértelművé tette: szándéka, hogy újratárgyalja a jelenleg érvényben lévő kereskedelmi megállapodásokat, továbbá egyoldalú importvámot vetne ki a külföldről bejövő termékekre. Kína esetében pedig elképesztően magas, 45 százalékos vámtarifát állítana a távol-keleti import elé.
Számos elemző szerint pont a védővámok hangsúlyozása vezetett a győzelméhez is. Több keleti „billegő” államot azért tudott megnyerni – állítják –, mert ezeket az ipari térségeket érintette a legsúlyosabban a szabad piac kialakulása és a kínai termékek térnyerése. Az évek során rengeteg olyan amerikai veszítette el a munkahelyét, akik ezen a területen a feldolgozóiparban dolgoztak, vagy éppen kétkezi munkát végeztek. Észak-Karolinában például a ’90-es évek elején a bútorgyártás húzóágazatnak számított. Ám ahogy a Kínával való kereskedelem volumene növekedni kezdett, a gyárak kénytelenek voltak a dolgozóik többségét elbocsátani, vagy teljesen beszüntetni a termelést. A munkanélküliség a duplájára emelkedett a térségben, a kínai bútorimport összege pedig 2000-től 2015-ig 4,4 milliárdról 20,4 milliárd dollárra ugrott.
Az amerikai iparban dolgozók száma 1998 és 2015 között a harmadával csökkent, ami a gyárak bezárása mellett annak is köszönhető, hogy rengeteg vállalat telepítette ki feldolgozóüzemét Kínába vagy más távol-keleti országba az olcsóbb munkaerő miatt. Az évek alatt leépülő amerikai ipar egyre csak fokozta a dühöt és az elkeseredettséget, Barack Obama kormánya pedig nem tudott valódi perspektívát nyújtani az évek óta létbizonytalanságban tengődő munkástömegeknek.
2016. 11. 18. (XX/46)
