Nem túlozzuk el az "Esőkirály" által aláírt, primitív iromány jelentőségét,
melytől egyébként a pécsi egyetem oktatói és diákjai egyaránt elhatárolták
magukat. Célja nem volt más, mint hogy zsidóellenességgel itassa át az egyetemi
politikát, a hallgatói önkormányzat választási kampányát. Lehet, hogy a névtelenségbe
burkolózó szerző – akinek kilétét utóbb azonosították – tudta, hogy a tűzzel
játszik, az is lehet, hogy nem. Ezért érdemes áttekintenünk értelmiségünk közelmúltjának
egy kevéssé ismert fejezetét.
Történészeink nemigen foglalkoztak vele, a középiskolai könyvekben nem szerepel,
vagy ha igen, csak egy odavetett félmondat erejéig. Legfeljebb irodalmi művekből lehet
ismerős a mai nemzedék számára, vagy a Hannibál tanár úr című, még az ötvenes
években készült legendás játékfilmből.
A hazai polgárosodás kulcskérdésévé már az Osztrák-Magyar Monarchia fennállásának
utolsó évtizedeiben a közép- és különösen a felsőfokú végzettség?
szakemberek, az értelmiség tömeges képzése vált. A megindult modernizáció következtében
rendkívül nagy igény mutatkozott a szakértelmiség iránt, ugyanakkor a hagyományos
úri elit ráébredt arra, hogy a felgyorsult változások következtében uralkodó pozíciói
veszélybe kerültek. Karády Viktor kutatásaiból tudjuk, hogy már az első világháború
előtt mennyire kiéleződött a verseny a keresztény és a zsidó tanulók között a
kevésszámú, de annál színvonalasabb magyarországi egyetemen és főiskolán. Tudjuk,
hogy ebben a rivalizálásban az aszszimilált zsidó hallgatók jókora előnnyel
indultak, ami jobb anyagi helyzetükből, otthonról hozott, részben vallási eredet?
kultúrájukból, a tanuláshoz való, hagyományosan jó viszonyukból fakadt. A felsőfokú
képzésben megmutatkozó aránytalanságok korrigálásának igénye hozta létre már a
19. század végén az Eötvös-kollégiumot, melynek jogos célja a nemzeti elit képzésében
mutatkozó elmaradás pótlása volt. Ugyanakkor ez a később legendássá vált intézmény
sem volt képes orvosolni a legsúlyosabb problémát, melynek legfőbb oka az volt, hogy
a vidéken, főként a falvakban lakó katolikus és református fiatalok legnagyobb része
már a gimnáziumba sem jelentkezett, s közülük aránytalanul kevesen jutottak csak be
az egyetemekre. Hagyományosan nagy volt a budapesti zsidók túlreprezentációja a
legjobban hasznosítható diplomát nyújtó jogi és különösen az orvosi karon: ez utóbbin
1910-ben a diákok harmada, 1918-ban már több mint fele volt zsidó.
Nem meglepő, hogy az első világháború utolsó évében, amikor a központi hatalmak
veresége nyilvánvalóvá vált, a hazai közéletbe szinte berobbant az egyetemi zsidókérdés.
A nagyhír? katolikus hitszónok és székesfehérvári püspök fújta meg a riadót: az
Alkotmány 1918. május 26-i számában cikket közölt Pro Juventute Catholica címmel.
Ebben az írásában, majd a június 16-án publikált Kultúra és terror cím?ben, mely
az előbbivel együtt heves sajtópolémiát váltott ki, sürgette a zsidók továbbtanulásának
korlátozását az egyetemeken. Ez a szellemiség vezetett a Tanácsköztársaság bukása
után az antiszemita zavargások kirobbanásához a budapesti egyetemeken, majd az 1920-as
Nemzetgyűlésben a törvény megalkotásához, mely Európa első modern zsidótörvénye
volt. ( Prohászka egyébként az 1920-as Nemzetgyűlésben a törvény elfogadtatása érdekében
nagyhatású beszédet is mondott ).
A két világháború közötti egyetemi egyesületekben és az értelmiség érdekvédelmi
szervezeteiben akadálytalanul érvényesült az ébredő magyarok, a fajvédő ÉME ideológiája,
ez állt sorozatos zavargások és verekedések, az úgynevezett "buhajok” hátterében.
Magyarország kirívó eset volt, de távolról sem állt egyedül ezen a téren a
korabeli Európában. A Rajnától keletre szinte mindenütt működtek harcos keresztény
és nemzeti diákszervezetek, melyek a térségre jellemző értelmiségi túltermelés és
szelektív hiány viszonyai között működtek. E diákszervezetek összehasonlító
vizsgálatára még senki nem vállalkozott, holott rendkívül erős hatást gyakoroltak
mind a keresztény, mind a zsidó értelmiségi csoportok szocializációjára, politikai
meggyőződésének kialakulására. Legfőbb jellemzőjük a végsőkig fokozott
nacionalizmus mellett az antiszemitizmus volt: az egyetemeken, Berlintől Varsóig,
Budapesttől Bukarestig napirenden voltak a zsidóverések. Ezek során harcias egyetemisták
tettlegesen bántalmazták zsidó évfolyamtársaikat, és igyekeztek megakadályozni őket
tanulmányaik folytatásában és eredményes befejezésében. A német mintára létrejött
Burschenschaft-ok szoros kapcsolatban álltak a szélsőjobboldali pártokkal, s
tagjaiknak lehetőségük nyílt megtenni mindazt, amiért konszolidáltabb periódusokban
a politikusok nem vállalták a felelősséget. A radikális diákok és a hozzájuk csapódó
kalandor elemek alkották a nemzeti radikalizmus avantgárdját, sőt Romániában ebből
a körből nőtt ki a Vasgárda, Mihály arkangyal légiója, a szélsőjobb vezető ereje
is. Ha arra a kérdésre keressük a választ, miért voltak fogékonyak a fasiszta ideológiára
Közép- és Kelet-Európa társadalmai, s a nyugati demokráciák miért bizonyultak
ellenállóbbnak a lelki fertőzéssel szemben, akkor a paraszti tömegek elmaradottsága,
a tovább élő antiszemita hiedelmek mellett figyelmet kell fordítanunk a diákmozgalmakra
is, illetve az értelmiségi elit meghatározó szocializációs folyamataira.
A magyar egyetemisták legnagyobb hatású szervezete az 1919. őszén alakult Turul Bajtársi
Szövetség volt, mely a jogászokat, a medikusokat és a bölcsészeket tömörítette, míg
a hasonló beállítottságú Hungária Bajtársi Szövetség a Műegyetemen
szervezkedett. Jelentős volt még a két év múlva alakult Emericana, a katolikus egyesület,
kisebb súlyú volt a legitimista szellem? Szent István Bajtársi Szövetség. ( Újvári
Gábor szerint, aki a Valóság 1991. évi ötödik számában közölt a témáról
tanulmányt, az 1929/30-as tanévben 18-19 ezer tagja volt a hazai bajtársi szövetségeknek,
az egyetemi és főiskolai hallgatók létszáma pedig 15 ezer 497 volt. ) A szövetségek
tagjai német mintára meghatározott színeket, jelvényeket és tányérsapkát
viseltek: a Turulnak fekete, a Hungáriának kék, az Emericának zöld, a Szent Istvánnak
fehér volt a sapka színe. Működtek még más egyesületek is, mint például a Székely
Egyetemi és Főiskolai Hallgatók Egyesülete, s voltak még egyéb területi és vallási
alapon szervezkedő csoportok is, de a legnépesebbek és a legnagyobb hatásúak a bajtársi
egyesületek, s azon belül a Turul és a Hungária voltak.
Ladányi Andor monográfiájából
(Egyetemi ifjúság az ellenforradalom első éveiben, 1919–1921.) tudjuk, hogyan
alakultak meg ezek a szervezetek, Zinner Tibor könyve ( Az ébredők fénykora, 1919–1923.)
pedig megrajzolja annak a bajtársi egyesületekkel közösen fellépő szervezetnek, az
Ébredő Magyarok Egyesületének a szellemi arculatát. Sajtója már ebben az időben
megelőlegezte az 1938-as, az 1939-es és az 1941-es zsidótörvények antiszemitizmusát,
mely – a Holocaust közvetlen előzményeként – társadalmi halottá nyilvánította
a magyar zsidóságot.
De milyen volt e szervezetek mindennapi élete? Milyen okok bírtak rá egy, az aktív
politizálástól eleinte húzódozó keresztény fiatalembert arra, hogy részt vegyen
akcióikban? A véletlen folytán rábukkantam egy a hetvenes évek közepén elhunyt
orvos, bizonyos dr. B. K. visszaemlékezésére, melyben részletesen beszámol az 1927 és
1932 között Budapesten eltöltött egyetemi éveiről. A szegény és nem túlságosan
szorgalmas ifjú alighogy megkezdte tanulmányait az orvosi karon, azon nyomban tagja lett
a Turul Bajtársi Szövetség Csaba Bajtársi Egyesületének, ahová – saját szavai
szerint – a belépés úgy tűnt, a gólyának kötelező, a valóságban nagyon tanácsos
volt. Visszaemlékezése szerint a Csaba az orvoskariak tömörülése volt, a legnépesebb
valamennyi között. "Ha október 6-án, március 15-én vagy a Miklós-napi fáklyás
felvonulásra felsorakozott, öt-hat századot is kitett. 1932-ben én vittem nehéz
selyemzászlaját az élen. Ekkor törzsfője voltam a Balassa törzsnek, később az
egyesület főkincstárnoka. Egy-egy törzs 40-50 tagból állott. Valamenynyinek élén,
mint patrónus, felkért orvosprofesszor gyámkodott. Az összejöveteleken szép számmal
megjelentek doktoráltak is, mint pártoló tagok, Dominusok. Havonta tartott összejövetel.
Táborozás. A Nemzeti Hiszekegy elmondása után a törzsfő üdvözölte a
megjelenteket, a vendégeket, ismertette az eseményeket és a kiadott utasításokat, a pénztáros
a mindig soványka tárca adta lehetőségeket. Alkalomszer? hazafias beszédet mondott
valamelyik végzett orvos. Majd szakmai, tudományos előadás következett az újabb
felfedezések köréből hozzászólásokkal... Ezután Gaudeamus és a garabonciás
vezette vigalom.”
Dr. B. K. leírja azokat a zavargásokat, melyek azután robbantak ki, hogy a Turul 1927.
október 24-én nagygyűlést tartott. Ezen a szónokok a Bethlen-kormány engedékenysége,
a numerus clausus tervbe vett enyhítése elleni fellépésre szólítottak fel. Céljai
elérésére a keresztény-nemzeti ifjúság félbeszakította az előadásokat,
lehetetlenné tette a félév folytatását, egyszersmind hadat üzent az egyetemeken
tanuló mintegy hat százaléknyi zsidó diáknak.
Az egyetemi, főiskolai "zsidóverések" elsősorban szociálpszichológiai szempontból
méltók a figyelemre. Annak, hogy például egy keresztény medikus ütlegelte, megalázta
zsidó évfolyamtársát, messzemenő szimbolikus jelentősége volt. Amikor egy értelmiségi
fiatalt rávettek arra, hogy gátlásait levetkőzve, a szakmai szolidaritást megtagadva
szabadon engedje agresszív ösztöneit, sok tekintetben már meg is határozták pályáját.
Ilyen módon a jövendő elit újabb és újabb nemzedékei sajátították el azt a képességet,
hogy a keresztény-zsidó viszonyt bármikor kiélezzék, és ebből hasznot húzzanak. A
diszkrimináció mechanizmusát működtetve hosszabb távra sikerült eltorlaszolni az
utat a zsidó értelmiségiek előtt, megakadályozva, hogy "feloldódjanak" a civil társadalomban.
A zavargások során "szerepet osztottak" a zsidó hallgatóknak. Erving Goffmanntól
tudjuk, hogy "a szerep a szocializáció alapegysége. A feladatokat szerepeken keresztül
osztja ki a társadalom, s szerepeken keresztül gondoskodik arról is, hogy teljesüljenek
az adott feladatok." A magyarországi zsidó értelmiség szerepéhez a két világháború
között hozzátartozott a stigmatizáció elfogadása. Az egyetemi verekedések a
szimbolikus stigmatizációt szolgálták. A fajvédő politikusok tudatában voltak
annak, hogy az ismétlődő zavargások mély nyomokat hagynak a "győztesek" és a
"vesztesek" lelkén egyaránt. Az előbbiek számára nyilvánvalóvá vált, hogy a
zsidókkal szemben mind a valláshoz, mind az értelmiségi szerephez kötődő elvárásoktól
és normáktól el lehet, sőt, el is kell tekinteni. Különösen az orvostanhallgatók
"brutalizálásának" volt komoly szimbolikus jelentősége: ha azok a medikusok, akik
a hippokratészi eskü letételére készültek, hajlandók voltak kezet emelni zsidó társaikra,
jövendő kollégáikra, ezzel példát mutattak a többi kar hallgatóinak is.
Az antiszemita egyetemi bajtársi testületek tagjaiknak a "vonzó", a világ minden
problémájára koherens magyarázatot kínáló ideológián és az agresszív ösztönök
büntetlen kiélésén túl más, konkrét, kézzelfogható előnyöket is kínáltak. Az
egyetemi menzán való kedvezményes árú étkezés az egyesületi tagsághoz kötődött.
A tagok alkalmanként tanszer, ruha-, és szerény pénzsegélyben is részesültek, mely
ugyan csak enyhíteni volt képes a szegény hallgatók nyomorán, de a jelentősége még
így is nagy volt. Továbbá a Turul és a Hungária szoros kapcsolatban álltak olyan
befolyásos értelmiségi érdekvédelmi szervezetekkel, mint a MONE (Magyar Orvosok
Nemzeti Egyesülete), a MMÉNSZ (Magyar Mérnökök és Technikusok Szervezete) és később
a MÜNE (Magyar Ügyvédek Nemzeti Egyesülete). Ezek révén a végzett hallgatók
viszonylag könnyen találtak állást, elsősorban az államapparátusban és a közegészségügyben.
Az előnyök, melyek a "politizálásból" fakadtak, lehetővé tették a bajtársi szövetségek
tagjainak, hogy gyenge szakmai teljesítményt nyújtva "átcsússzanak" a vizsgákon,
s végül "állami" állásban helyezkedjenek el.
Ebben a támogatott értelmiségi csoportban így sok tekintetben sajátos, "élősdi"
mentalitás alakult ki. Tagjai idővel már nem elégedtek meg a törvények által biztosított
kiváltságokkal, szemet vetettek a "szabadpiacon" tevékenykedő zsidó orvosok, jogászok,
mérnökök stb. jövedelmezőbbnek tűnő egzisztenciájára is. A harmincas években a
bajtársi szövetségek már nyíltan megfogalmazták, hogy az addigi "numerus clausus"
helyett a "numerus nullus" kivívására törekszenek. Erre végül már a második
világháború kitörése után, 1939 őszén került sor. Ekkortól kezdve az olyan
szervezetek, mint a MONE, a MMÉNSZ, és a MÜNE már pontos listákat szolgáltattak a
hadkiegészítő parancsnokságoknak a zsidó pályatársak nevével és pontos címével.
E listák alapján állították össze 1941-42-ben a keleti frontra induló munkaszolgálatos
menetszázadokat. Tízezernél is többre becsülik azoknak a zsidó vagy zsidó származású
diplomásoknak a számát, akiket a "keresztény-nemzeti" értelmiségi szervezetek
aktív közreműködésével küldtek a "mozgó vesztőhelyre".
Az egyetemi bajtársi egyesületek antiszemitizmusától sokkal rövidebb út vezetett a
Holocaustig, mint ahogy ezt a kortársak bármelyike gondolta volna.
1998. 12. 19. (II/51)
