Cseh Tamás zenész és Bereményi Géza író Fotó: Vörös Szilárd
A demokrácia bágyadt válfaja elegánsan legyint mifelénk, ha kultúráról van szó. E képzavar helyett álljon egy konkrétabb megfogalmazás: a demokraták bizonyos köre legyint. Szerintük a kultúra húzza ki önmagát a sárból, oldja meg, amúgy demokratikusan saját gondjait. Ha nem, hát nem, akkor szűnjön meg csendben. E szerint van a nagyon fontos gazdaság, ami csak hoz, s van a kultúra, ami csak visz. Ezen érvelés két okból hamis. Egyrészt főként moziról lesz szó, ami nem csupán vinni, de hozni is képes, másrészt akad széltelen hazánkban olyan polgártárs, akinek áldásos gazdasági vezetői tevékenysége forintosítva nagyobb kárt okozott, mint amennyibe a teljes könyvkiadás, az összes színház, tárlat, film s miegyéb kerül húsz éven át. Ha pénzről beszélünk, induljunk ki talán ebből, no meg abból, hogy bölcs tanácsadók és még bölcsebb karvalyaik segítségével hazánk az elmúlt évben tizenhárommilliárd forintot (egyesek szerint húszat) veszített a privatizáció nev? sikertörténeten. Ehhez képest kicsi összegről beszélünk most.
Magyarország valamikor filmes nagyhatalom volt. Ez két időszakra igaz. A 30-as évek második felére, és a 60-as, 70-es évekre. Az első esetben százezer pengőből készült tévéjáték formátumú kamarafilmeket exportáltunk, az utóbbi időszakban pedig Jancsót, Makkot, Szabót, Sándort és a többieket. Ennek a korszaknak volt megkoronázása Szabó Oscar-díja. Azóta egyenes az út lefelé.
A Mafilmet széthordták, az egykori gyártóhely mára raktár. A televízióban (így "a"-val előtte ez mindig azt a televíziót jelenti) nem készül tévéjáték. Csupán összehasonlításul: tizenöt éve, 1986-ban 58 televíziós produkció készült élő magyar írók többnyire mai témájú, de mindenképpen eredeti forgatókönyveiből.
Ezért a helyzetért nem egyik vagy másik kormány a felelős, hanem mindenki, aki az elmúlt tíz évben politikát csinálhatott. Ezen kívánnak a maiak változtatni. Változtatni kell? Biztosan?
Az elmúlt években pénzt osztók azzal vádolják a jelen pénzosztóit, hogy nem demokratikusak. Nem, mert ez itt nem működik. Valakinek már illene leírni, hát hadd tegyem meg, az egyszemélyes döntés ebben az országban, ebben a kultúrában csak annyival különbözik a kollektív döntéstől, hogy nyíltabb. Amikor jó tíz éve szakmai kuratóriumok alakultak, ezek kétféle dologra voltak jók: vagy képtelenek voltak dönteni (például televízióelnöki pályázatok), vagy ugyanolyan egyoldalúak voltak, mint egy egyszemélyes döntés.
Tehetséges vagy hivatalos
Most épp fordítva van. A Hídember nem híd, hanem korlát a jobb jövőbe vezető hídon – mondhatnám régi korok modorában. Nézzük csak, mi is a vita tárgya, van egy téma, ami nyilvánvalóan szép, érdekes és emelkedett. A legnagyobb magyar. A gróf, aki épített. Aki adott. Valóságosan, nem csak szájjal. Aki nem díszelnöknek, kurátornak jött, aki nemcsak a lányait adta férjhez minálunk, hanem az életét adta ennek az országnak. Hős volt? Igen. Tanulságos élet? Igen. Megérdemli, hogy film készüljön belőle? Nem kétséges. Persze a vita nem is a- miatt van, hanem az összegeken, meg a bizonyos pletykákon.
Nézzük csak!
A film annyiba kerül, amennyibe. Ez lehet sok, lehet kevés. Sok, ha ezentúl soha egyetlen film sem kapna ennyi támogatást. Akkor ez egy botrány, skandalum, a köz megrablása. Ámde azóta kiderült, minden évben lesz hasonló, tehát ez a vád kihullt.
A kormány nyilatkozói most azt mondják, vegyünk példát Lengyelországról, meg a Pán Tadeuszról. Vegyünk. Van ott egy kikezdhetetlen múltú, bátor, öreg rendező, aki enyhén szólva is világhírű. Van itt egy zseniális dalszövegíró, Bereményi, aki míg abba nem hagyta, tehetséges próza- és drámaíró, jó filmrendező, kikezdhetetlen múlttal, nem különösebben nagy bátorsággal, élete delén egy picit túl.
Adott ott egy mű, amit minden lengyel ismer, klasszikus, a nemzeti tudat része. Adott itt egy sok változatban megírt forgatókönyv, melynek kvalitásai egyelőre ismeretlenek. Adott ott egy világhírű, kolosszális színész, aki a Szolidaritás alapító tagjaként elsőként deklarálta nyíltan Jaruzelski puccsa után, hogy nem lép színpadra. Adott itt egy nagy erej? karakterszínész, kisemberek avatott ábrázolója, aki a rendszerváltást úgy élte meg, mint színésztársai zöme, nem tett semmit érte. Vessük a két oldalt össze. Érdemes arra a másikra hivatkoznunk?
A szervezők elkövettek egy nagy kommunikációs hibát. Későn hívták meg Gézát, a Bereményit a Fábry-show-ba. Nem viccelek. Géza zárkózott ember, legalábbis én ilyennek ismerem, de jószívű, humorral teli, okos figura. Meg kellett volna mutatni azoknak, akik nem ismerhették a Levél nővéremnek költészetét. Ehelyett titkolták szerződését, dugdosták őt magát, ezzel apró hazugságokba kényszerítették, ami pedig nem jellemző rá. Ilyen apró hazugság, hogy ő négy éve mást sem csinál, mint ezt írja. Nem, kérem szépen, ő ez idő alatt a zalaegerszegi színház művészeti vezetője volt. Tanúja vagyok, hogy ott nem nagyon dolgozott, nem vezetett művészetet, de felvette a fizetését. Nem szerencsés hát, ha arra hivatkozik, nem volt egyéb dolga, mint a Hídember. Sőt. Foglalkozott egy másik filmmel, aminek terve elmosódott az idők homályában. Annak idején, az 1100 éves honfoglalás idején egy Levédia cím? dolgozatot készített, annak reményében, hogy megcsinálhatja. Azt olvastam. Nagyon sokkal volt gyengébb annál, amit korábban tőle olvastam. Bereményi az ország egyik legtehetségesebb művésze, de alanyi művész, tehát előre nem eldönthető, megfelel-e a feladatnak. Azt végképp nem értettem, hogy az író miért vett be társírónak egy rendezőt, ráadásul olyan valakit, akinek eddigi munkássága, bár nem érdektelen, de nem is indokolja, hogy Bereményinek érdemben segítséget nyújthatna. Géza mellett ugyanis kevés szó esik Jan Togayról, aki íróként vett fel annyi honoráriumot, mint amennyit magyar író egyszer sem mostanság.
A baj az, hogy bármi készül el, ha jó lesz, ha nem, sajnos nem lehet ítélni, csak állást foglalni. Aki jó polgárista, annak tetszik a film, aki "liberál bolsevista", annak nem. Ez a legnagyobb kár. A nyilatkozók már erre, és nem az értelmes m?élvezetre készítik fel a közvéleményt. Márpedig elképzelhető, hogy attól még kiváló az a film, és remek polgárista valaki, mert úgy gondolja, ha lövés a darab vége, akkor tessenek lőni, ne eshessen áldozatul semmilyen interpretátori álszentségnek egy történet – ha például ez a legenda igaz. Ne tévesszük össze az ízlést a szurkolással. Én például szurkoló vagyok, mert szakmabeliként létérdekem, hogy készüljenek filmek. De miért várják tőlem, hogy rajongjak valamiért, ha az nem tetszik?
Gyakran van úgy az ember, hogy nagyon szeretne szeretni valamit, de az, amit lát, az nem az, mint amit látni szeretne. Én például így voltam az egész millenniumi rendezvénysorozattal. Nagyon örültem, s boldogan estem neki a feladatnak, amikor szülőföldem hazahívott, hogy egy gálát szerkesszek-írjak részükre. Szeretem, de nem szerettem a negyvenfokos nyárban elmondott, tárgyi tévedésektől és közhelyektől hemzsegő ünnepi beszédeket, a hirtelen összekutyult falucímereket, az egyforma éneket. Nem örülök, hogyha visszatekintek hazám millenniumára, csak néhány tucat, csaknem egyforma István-szobrot tudok magam elé idézni, meg ügyesen lebonyolított, gyönyör? zenei betétekkel dúsított, mindenfajta dramaturgia ellen beoltott történelmi nagyfilmet. Igaz, az ünnepeknek a dolguk, hogy állami megrendelést adjanak bennfentes művészeknek. Márpedig nem mindig a bennfentes a jó. Egyszer elolvastam, kik nyertek díjat 1896-ban a művészeti pályázatokon. Egy ismerős nevet nem találtam közöttük. Így reális. Van a tehetséges, meg van a hivatalos.
Bánk bán és a nemzeti tűzrakás
A film története kiszámítható. Elkészül, bemutatják, nagy csinnel és bummal. Kötelezően megnézetik a diákokkal (nem baj, hadd lássanak mást, mint Vad angyalt), így nézettségi mutató is lesz. A kritika egyik fele lelkesedni fog, másik fele fanyalogni (érdeklődő olvasóknak a kritikák pontos megoszlását és a szerzők listáját mellékelem postán), s ha minden jól megy, a gép forog tovább.
Évi egy szuperprodukció kevés, ha minden más marad a régiben. A futballbajnokság se működhet úgy, hogy van egy dúsgazdag csapat, a többi pedig szegény. Így csak a sportág szűnik meg. A piramiselvet be kell tartani. Orbán Viktor jól mondta, hogy a népszerűség igenis szempont egy filmnél. De akkor legyenek meg a feltételei, hogy évente többen is megcsinálhassák a maguk népszerű moziját.
A botrány annak köszönhető, hogy ennek nem látszanak nyomai. Szavahihető emberektől tudom, hogy a Magyar Mozgókép Közalapítvány ajtajában hosszú sor állt a minap, amikor lejárt a pályázati határidő. Kétszáz forgatókönyv pályázott egy negyed hídembernyi összegre. Volt, ki dobozban hozta "könyveit", s kint állt, míg bejutott. Ez így ócskapiac, kínai zsibi. Örök hálám Barbalic Péter producernek, a filmtörvény egyik előkészítőjének, hogy dolgozatommal nem állított oda a sorba senkit, nem alázott meg. A magam részéről nem adományt gyűjtök, hanem dolgoznék, ha szükség van rá. Ezen a helyzeten változtatni kell, mert ez így valóban nem elosztás.
Ha kapitalizmust akarunk a filmszakmában, ezt meg kell szavazni, akár azzal a szélsőséges lehetőséggel is számolva, hogy az adófizető teljes mértékben leírhassa az adójából (s nemcsak az adóalapjából) a filmre szánt összeget. Ettől az ország nem megy tönkre, viszont bizonyára akadna néhány olyan tehetős vállalkozó, aki szívesebben adná pénzét egy mozifilmre vagy egy televíziós sorozatnak, mint az APEH-nek. Amíg ez a törvény nem jön létre, addig csak az államtól lehet pénzt kapni filmhez, ami nem szerencsés, legfeljebb néhány politikusnak. Legyen, amit az állam egészben, legyen, amit részben finanszíroz, s legyen, amit magánbefektető fizet, de ezt akkor teszi, ha ebből neki haszna van. Egy olyan országban, ahol ötszázezer néző már csúcsot jelent (Pán Tadeusz négymillió!), hiszen kevesen vagyunk. A magántőkének egyetlen nyitja van, s ez nem annyira illúzió, mint amennyire annak látszik. Olyasmit csinálni, amit legalább Nyugat-Európa megvesz.
Lehet ez a Bánk bán?
Ezt a kérdést azért kell feltenni, mert a miniszterelnök ezzel érvelt a másik nagy produkcióval kapcsolatban. Szerinte a Bánk bán sikeres műsordarab lehetne bárhol. Nem tudom, ki mondta ezt neki, de lehet, hogy így van. Egy biztos, Erkel zseniális, a zene nagyszerűen szól, Rost Andrea és Marton Éva pedig világklasszis. S most fel kell tennem a kérdést, ki a franc az a Káel Csaba, a rendező? Azért így teszem fel, mert így teszik fel mások is, s mert tudom a választ. Szerintem egy értelmes, jó gondolkodású ember, aki tehetséges filmrendező. Honnan tudom? Dolgoztunk együtt. Fiatalok voltunk még, ő éppen diplomafilmjére készült. Kiváló vizuális adottságú, forgatókönyv-elemzéshez is értő, ritka kedves fiatalembert ismertem meg személyében, s ettől, bárki is lesz kormányon, senki és semmi nem fog eltántorítani. Első filmje? Igen, de az a vicces ebben, hogyha nem a Fidesz embere, már több is lehetne neki. Nyolc évig ugyanis ez hátrány volt, nem előny, ő pedig nem karrierfideszista, hanem az első perctől kezdve filmezte tehetséges, nagyra törő kortársát, a magyar politikai élet képességei alapján kimagaslóan legtehetségesebb emberét. Mellesleg azok közül a reklámok közül, amiket közben csinált, akadt zseniális is, én a skandináv lottót minden idők legjobb magyar reklámklipjének tartom. Ellenpróbáig meggyőződésem, hogy Káel Csaba alkalmas feladatára, mint ahogy arra is, hogy a televízió elnöke legyen. Elismerem, hogy elfogult vagyok vele szemben, de nem azért, mert tőle várom sorsom jobbra fordulását (azt hívő ember nem várja embertől), hanem mert ismerem. Rajtam kívül még a "rossz hír?" Szabó István mondta egyszer négyszemközt, hogy egyik legtehetségesebb tanítványa volt. Őszintén remélem, hogy Csaba minél több filmet, és minél kevesebb csim-bumm cirkuszt rendez majd, beleértve az államilag rendelt össznemzeti tűzrakást is.
Sztorit a népnek
Persze, ehhez egy működőképes médiatörvény se ártana. Mert ami van, azzal egyet tehetünk. Felejtsük el! A jelenlegi médiatörvény ugyan a megmaradt állami tulajdonú televíziókból, rádiókból, a pártállami médiából többpárti médiát csinált. Szakemberek kuratóriumba ültetése helyett ezzel fizette ki néhány aktivistáját. Képzeljék el, ha az egészségügyi szervezetet olyan grémium felügyelné, amelyben nincs orvos, gyógyszerész, mentős s hasonló fehérköpenyes személy. A médiák ügyében egyetlen kockát fel nem vett, egyetlen sort le nem írt emberek döntenek aszerint, hogy saját pártközpontjuk mire utasítja őket. Kezdjük újra az egészet, de azzal a kikötéssel, hogy akik az 1996. évi első törvényt kitalálták, azok ezalatt kötelező üdülésen vegyenek részt. Ami egyszer már ennyire nem sikerült, azt talán nem kellene erőltetni.
A rádiónak és a televíziónak egyébként nem az államjogi modellszolgáltatás a feladata, hanem a műsorkészítés. Ezen belül megfelelő minőség? fikciós műsor, mert erre kíváncsi a közönség. Az emberek szerették a történeteket, adjunk nekik. Nincs miből? Ne vicceljünk. Még mindig az MTV költségvetése a legmagasabb. Jó, ennek egy része felrepül "magasra", de a maradékot is lehetne arra használni, amire adták.
2001. 06. 09. (V/23)
