A közép igénye a tizenkét éves magyar demokrácia egyik legfontosabb és ugyanakkor legproblematikusabb igénye. A "középen levés" egyidősen gyanús a rendszerváltással. Aki középen áll – szól az ismerős fáma –, az valójában sehol se áll, vagy inkább: a senkiföldjén áll. Baló felvetése mégis rendkívül lényeges, mondhatnám korszakos. Nem lehet elégszer elmondani ugyanis, hogy a demokrácia alapkérdéséről van szó, ami messze túlmutat a közszolgálaton. Ezért aztán messzebbről fogom kezdeni, de – ígérem – eljutok a médiához is. Csak a jelenség sokkal összetettebb, mintsem hogy a médiára egyszerűsíthetnénk.
A demokratikus közvélemény erőtlensége
A szokásos vélekedéssel ellentétben (miszerint Magyarországon van erős demokratikus közvélemény), úgy látom, ilyen közvélemény egyelőre nem igazán van jelen. A demokratikus közvélemény ugyanis az én olvasatomban mindig középen áll, mondhatni: az aktuális pártalakulatoktól függetlenül képes a demokratikus közérzület kifejezésére. Természetesen sokakban élhet az a vélemény, hogy az Orbán-kormányt a demokratikus magyar közvélemény segítségével sikerült megbuktatni, tehát van ilyen képződmény nálunk. Nem gondolom, hogy ez a vélemény igaz lenne. Sokkal inkább vélem úgy, hogy az elmúlt tizenkét évben nagyjából két nagy közvéleménytábor alakult ki nálunk, s ezek felszívták a jobb-, illetve a bal- és a liberális oldal rokonszenvezői tömegeit. E két tábor a kétpártrendszer kiépülésével párhuzamosan egyre masszívabban került egymással szembe, és a parlamenti pártok kiváló hátországát képezte.
Egyáltalán nem véletlen, hogy a választási kampány során olyan nagy mennyiség? érzelem és indulat szabadult fel, és ez mind a két oldalon. Ha az elmúlt évek során nem halad rohamléptekkel előre a "táborszervezés", ha nem alakul ki a klientúra-szervezés kölcsönös és körkörös rendszere, ha nem tagozódik be a magyar értelmiség jelentős része szinte gond nélkül valamelyik táborba; nos ha mindez nem zajlik le, akkor a két választási forduló között, illetve azóta nem történnek meg azok az események, amelyeket mindannyian a negatív kampány vagy az utca "forradalmasítása" jelszavaival írunk le. Nem csupán a pártok hadakoztak itt egymással, mégpedig egyre ádázabbul és kíméletlenebb professzionalitással, de a hátuk mögött felsorakozó közvélemények is. 2002-ben a magyar társadalom nem csak a kétpártrendszert, hanem a kétközvélemény-rendszert is megkapta. Hovatovább tízmillió embert járta át a kétpártrendszer szerinti felosztás logikája. Szocialistának nem szabadott jót mondani, sőt gondolni sem a konzervatívról, és ez természetesen viszont legalább ennyire igaz.
Nem tagadhatjuk, hogy a pártok attól pártok, hogy minél szélesebb közvéleményi támogatást szeretnének maguknak. De azért azt is meg kell mondanunk, hogy bármily erős is a vezető pártok közvéleményi támogatása, ettől még a demokratikus közvélemény lehet nagyon gyenge. Magyarországon éppen ez a helyzet. Valamilyen okból most is ott tartunk, hogy a "két nagy" közötti választás egzisztenciális és morális kényszer. Aki nem választ, jószerivel nem is számít a közvélemény részének. Holott a közvélemény – nézetem szerint – semleges.
Éppen ez a semlegesség adja (vagy inkább adhatná) erejét és súlyát. A nálunknál szerencsésebb történelm? országokban ez nem lehet kétséges: a (semleges) közvélemény a politikai közösség önkifejezésének és önkontrolljának eszköze. Leginkább azt fejezi ki, hogy van egy politikai közösség, amely büszke önmagára, amely fontosnak tekinti saját létezését és amely a pártpolitikai tagoltságnál előbbre valónak tartja egységes mivoltát. A politikai közösség attól (is) létezik, mert a közvélemény nem engedi megkérdőjeleződni azt az egységet, amelyet évszázadok alatt harcoltak ki maguknak. Gondoljunk csak Nagy-Britanniára vagy Franciaországra.
Közvélemények csatája és közösséghiány
A rendszerváltás csak látszólag és rövid távra adott közösségi élményeket. Ahhoz, hogy egy büszke politikai közösség jöhessen létre, sok feltételnek kellett volna teljesülnie. A kezdetben egységesítőnek hitt antikommunizmus lehetett volna ilyen egységképző, de hamar kiderült róla, mégsem az. Egészen mást jelentett a bal-, mint a jobboldal antikommunizmusa, és ez 2002-ben nagyon világosan megmutatkozott. Magyarország nem vált az antikommunista emberek közösségévé.
Történhetett volna úgy is, hogy a demokrácia válik közösségképzővé. Ahogyan például Németországban 1945 után. De az elmúlt tizenkét év bőven elég volt ahhoz, hogy lássuk: egészen mást jelent a demokrácia a társadalom egyik és a másik felében, s nem csak a pártokban. A demokráciának számos felfogása él egymás mellett a liberálistól az antiliberálison át, egészen a közvetlen demokráciáig, és a magyar társadalom nem igazán akar egységesülni egyik vagy másik felfogás mellett. Vagy pontosabban: mindegyik felfogás mellett van annyi tömegerő, hogy megakadályozza a másik melletti kikristályosodást.
A helyzet legnagyobb ellentmondása, hogy mára végletekig éleződött a logika: két Magyarország áll vagy még inkább: ágál egymással szemben. Öt-öt milliós seregek sorakoznak fel (persze csak képletesen) a harctéren, és mindegyik oldalon vannak sérelmek bőven. Politikai rokonszenveink alapján persze könnyen eldönthetjük, hogy melyik oldalon van a több hiba, a több felelősség, sőt bűn, de mindezek megállapításával még nem jutunk közelebb annak a kérdésnek a megválaszolásához, hogy miért nincs demokratikus közvélemény Magyarországon. Ha meg is állapítjuk – mondjuk – a Fideszről és kormányáról, hogy átkozottul sok hibát követett el, továbbá számos ponton megtámadta a parlamentarizmus hagyományait, nos mindezzel együtt sem jutunk közelebb a problémánk megoldásához. Ha hatalmas tömegerő is van jelen a Fidesz-kritikus oldalon (mint ahogy a Fidesz-védők is soha nem látott számban szerveződtek meg); nem mondatjuk, hogy lám, itt a Kánaán, hiszen a politikának ismét van becse Magyarországon.
Meglehet, a politika valóban becsesebb dolog, mint akár négy évvel ezelőtt, de egy jottányival sem vagyunk közelebb a demokratikus közvélemény kialakulásához, és – ezáltal – a demokratikus politikai közösség megteremtődéséhez. Ami van, az bizony nem más, mint történelmi ellentétek fölelevenülése. Ha tetszik, népi-urbánus, ha tetszik konzervatív-liberális vagy isten tudja, milyen vita. A rendszerváltás alapkérdése (milyen közös ethosza lesz az új Magyarországnak), mintha elillant volna. Mintha az új intézmények és a piacgazdaság kiépítésében elért sikerek eufóriája bepárásította volna a tekinteteket. Mintha senkit nem érdekelne, hogy a demokráciának ne csupán pártjai és pártközvéleményei legyenek, hanem egy olyan semleges közege, amely valóban a közepet jelenti. Ordító a középhiány, akármekkora is a forgalom és a nyüzsgés a széleken.
Lehetséges-e középkezdés?
Talán nem túlzás a labdarúgó vb idején, ha fölvetem: a bevezetőben említett Baló-féle felvetésnek csak szélesebb kontextusban látom értelmét. A közszolgálati média része a társadalomnak. Ha a társadalomnak nincs szüksége a középre, nagyon nehéz lesz nem pártpolitikai alapokon álló, kuratóriumaitól megfosztott médiumokat teremteni. Miért éppen a médiában jönne létre a semlegesség, amikor a társadalomban is a pártosság kialakulásának korát éljük? Ez itt a nagy kérdés.
A magam részéről persze a középszemlélet "felkent" propagátora vagyok nagyon régóta. Egyáltalán nem hiszek abban, hogy az erős bal- és jobboldali tömbök, blokkok kiválthatnák az igényünket ama bizonyos hiányzó semleges közeget illetően. De azt sem hiszem, hogy ha valami tartósan hiányzik, az a véletlen műve lenne. Magyarországon nyilvánvalóan kicsi azoknak az erőknek a befolyása, amelyek és akik a demokráciát nem pártközvélemények paritásaként képzelik el. Nézetem szerint még sincsen más út, mint egy nagyon lassú, evolutív átfejlődés, ami a semlegességre törekvő közvélemény "kis szigeteinek" mind teljesebb kiépülését jelentheti. Bibó mondatát a "szabadság kis köreiről" tehát úgy módosítanám, hogy egyre lényegesebb lehet majd azoknak a társadalmi csoportoknak a jelenléte, amelyek nem pusztán valamilyen párt mellett vagy ellen lépnek fel, hanem amelyek a politikai közösség egészének kontextusában, ha tetszik: a pártpolitikai kérdéseken túlterjeszkedve foglalnak állást.
Ha nincs megbecsültsége az ilyen semleges közvéleménynek, véleményem szerint a médiát sem lehet átalakítani, és marad minden a pártok zsákmányrendszerében. Ez a modell eléggé bebizonyította, hogy életképtelen: a pártok igényeit, ízlését szócsőként kiszolgáló médiumok éppen eléggé befolyásolták a 2002-es választásokat ahhoz, hogy ez még egyszer ne történhessen meg. De látnunk kell: ez nem médiaszakmai belügy, ez az egész magyar politika és értelmiség ügye. Ha az értelmiség visszaszerez valamit függetlenségéből, lesz esély; ha marad a függőségek kiépült rendszere, a középről szóló közszolgálat vágy, álom és utópia marad.
(a szerző politológus)
2002. 06. 14. (VI/24)
