Miért érzem erre illetékesnek magamat?
Mert néhány nap híján kilenc esztendőt töltöttem 1944 és 1953 között a sztálini kényszermunkatáborokban, ártatlanul, 18 évesen tíz évi kényszermunkára és örökös száműzetésre ítélve. (A Szovjetunió Legfelsőbb Bírósága Katonai Kollégiuma 1962. november 30-án a 3. Ukrán Front haditörvényszékének 1945. február 6-i ítéletét velem szemben visszavonta, és engem bűncselekmény hiányában rehabilitált.)
Érthető, hogy az életemet tettem fel a Gulag szörnyűségeinek a kutatására, tapasztalataimnak emlékiratokban való megörökítésére.
Tekintettel arra, hogy a szovjet rabságba elhurcolt magyarok tragédiájával alapos és minden részletre kiterjedő kutatásokat végeztek az elmúlt évtizedekben olyan neves történészek, mint Stark Tamás, Für Lajos és Korom Mihály; valamint szovjet történészek munkái is alátámasztják adataik hitelességét – nem illő, és gusztustalan ironikusan fantáziálni a rab magyarok valós számadatait illetően, mint azt teszik a fent említett cikk szerzői! A jóvátételi kényszermunkára elhurcolt, illetve visszatartott magyarokat három kategóriába kell sorolni:
1) hadifoglyok,
2) kis munkára (malenkij robotra) a doni szénmedencébe deportáltak,
3) a háborús bűnösként ártatlanul halálra vagy kényszermunkára ítéltek.
A szovjet hadifogságba hurcolt katonák és civilek (férfiak, nők és gyermekek!) száma körülbelül 650 ezer főt tett ki. (Palásthy Rezső: Fehérkönyv, 1951) ezzel szemben V. Fomin történész és V. P. Galickij hadtörténész a tanulmányában 513 767 magyar hadifogolyról ír. (49 tábornok, 15 969 tiszt, 497 749 altiszt és közkatona, akik közül adataik szerint 459 014 hazajött, 54 753 pedig meghalt a hadifogságban.)
A két fentebb említett kiinduló adat közötti különbségből megállapítható, hogy kereken számítva 136 ezer foglyul ejtett magyar állampolgár meghalt az embertelen fogolyszedés körülményei között, mielőtt még kartotékot nyitottak volna róla!
Miért említem a hadifoglyokat a Gulag rabjai között? Mert Sztálin és Rákosi között 1945 nyarán olyan megállapodás jött létre, hogy a Szovjetuniónak joga van a magyar hadifoglyokat meghatározatlan időtartamra mint "jóvátételi kényszermunkásokat" visszatartani és dolgoztatni! Ezért 1945. augusztus 1-jétől számítva ők már nem hadifoglyok, hanem kényszermunkások voltak, egészen hazaszállításukig, vagyis zömmel 1948–1949-ig, sőt 1951 végéig. Az emberanyaggal való gazdálkodás (!) szempontjából ők is a Gulag fennhatósága alá tartoztak!
Különben a Glavnoje Upravlenyije Lagerej magyarul Lágerek főhatósága. (Ha az idézett cikkben közölt elnevezés volna a megfelelő fordítás, vagyis "Táborügyi Főfelügyelet" (micsoda fura ferdítés!) – akkor az oroszul "Glavnoje Nadzirátelsztvo Legernih Gyel" lenne, ami egyszerűen képtelenség.)
Ugyancsak a Gulag fennhatósága alá tartozó kategória volt a közel 120 ezer férfi és nő, akiket "malenkij robotra" hurcoltak el 1944. december 22. és 1945. március 31. között összeszedve, és hazug szóval marhavagonokba tuszkolva deportálták az ukrajnai szénbányákba, "jóvátételi kényszermunka" címén. A főként sváb származású deportáltaknak alig a fele tért haza 1947 és 1949 között, a szörny? élet- és munkakörülmények közül rokkantan szabadulva.
És végül, de nem utolsó sorban említem a szovjet Gulag táboraiba deportált legsúlyosabb kategóriát (ha a gyötrelemben lehet rangsort felállítani), a háborús bűnösként ártatlanul, szovjet katonai bíróság által elítélt (kivégzett vagy 10-25 évi kényszermunkáéra elhurcolt) közel 100 ezer magyar rabot, akiknek csupán töredéke térhetett haza Sztálin halála után, ártatlanságuk elismerésével.
És akkor az eszmefuttatás szerzőinek számára a múzeumban feltüntetett hatszáz-ezres szám a fantázia birodalmába tartozik! A Gulag magyar állampolgárságú áldozatainak száma jóval meghaladja még a hétszázezres, óvatos becslést is
Szégyelljék magukat a szerzők a kivégzett, nyomorúságos körülmények között tízezerszámra elpusztult, majd a sok nyomorúság után hírmondónak hazatért áldozatok előtt!
Végül, ami a szovjet bolsevizmus áldozatainak számát illeti, ahol a szerzők ugyancsak igyekeznek minimalizálni a valós számadatokat. Nem én mondom, hiszen én kicsi vagyok ahhoz, hogy bizonyíthassak, hanem éppenséggel Stéphane Courtois írja A kommunizmus fekete könyvének előszavában, hogy a szovjet nép vesztesége halottakban legalább (ha nem több) 20 millió volt – 1917 és 1953 között. Megjegyzem, A. Szolzsenyicin, akinek keze alá történészek egy jelentős csoportja dolgozott, a Gulag-szigetvilágban legalább 60 millióról tesz említést, míg Roj Medvegy "csupán" 40 millióra teszi a politikai okból kivégzettek, lágerekben elpusztultak és éhínségekben odaveszettek számát. Akkor a szerzők honnan veszik a csupán egymillióra becsült áldozatok számát? És miért érdeke a cikk szerzőinek elbagatellizálni a bolsevizmus égbekiáltó bűneit, amikor súlyos bizonyítékok szólnak a hatalmas veszteségek mellett?
A terjedelmes cikk egyéb állításaihoz nem szólok hozzá, habár van eltérő véleményem, és mélységesen igaztalannak tartom a tények egyoldalú és következetesen bolsevista íz? cáfolatát, megkérdőjelezését.
A Gulag témában viszont – személyes érintettség címén – határozottan tiltakozom a történelem meghamisítása ellen!
Kérem, jelen levelem tartalmát a cikk szerzőinek – Karsai Lászlónak és Varga Lászlónak – tudomására hozni. Azt is kérem, hogy olvasói levélként teljes terjedelmében szíveskedjenek hetilapjuk valamelyik közeli számában, teljes nevem feltüntetésével közölni.
Rózsás János
SCS 43-as volt Gulag-rab
***
Karsai László:
Válasz Rózsás Jánosnak
Mivel a Rózsás János által kifogásolt mondatokat én írtam, ezért a válasz nehéz feladata is rám hárul. Minden személyes tiszteletem és nagyrabecsülésem Rózsás Jánosé, a Gulag talán leghíresebb magyar túlélőjéé. Súlyos, embertelen szenvedései iránti együttérzésem nagyon megnehezíti, hogy vitába szálljak vele, mégis meg kell tennem. Leginkább azért, mert olyan állításokat is nekünk tulajdonít, amelyek nem tőlünk származnak. (Írásunk a Hetek május
3-i számában jelent meg.)
Kezdjük a magyar áldozatokkal: Rózsás János Stark Tamásra, Für Lajosra és Korom Mihályra, történész kollégáinkra hivatkozik, de nem idézi őket, holott becsléseik alapvetően eltérnek egymástól, 200 ezer és egymillió között ingadoznak. Stark Tamás élesen bírálja kollégáit, ő a 600 ezer elhurcolt mellett érvel. Rózsás János Palásthy Rezsőt mint cáfolhatatlan tekintélyt idézi, pedig ő is, Rózsáshoz hasonlóan csak becsült adatokkal dolgozott, nem végzett, nem is végezhetett levéltári kutatásokat a Szovjetunióban. Meghatározóbb talán inkább mégis az, ha már a Rózsás János által idézett szovjet történészek szerint 513 767 magyart hurcoltak el 1944–1945-ben, s közülük 459 ezer hazatért, hogy ebből nem következik a
Palásthy által megadott 650 ezres elhurcolt, amit ő elfogad, majd hozzáteszi: tehát 136 ezer magyar biztosan elpusztult.
Megkérdezi tőlünk, honnan vesszük, hogy a Szovjetunió fennállása alatt "csak" egymillió ember pusztult el, mint a kommunizmus áldozata. Mi (én) nem egymillió Gulag-áldozatról írtunk, hanem legkevesebb kétmillióról. Majd a következő mondatban megemlítjük, hogy 1917–1958 között körülbelül egymillió embert a szovjet hatóságok KIVÉGEZTEK. A magyar nyelvtan szabályai szerint ez annyit jelent, hogy ezek az emberek nem tekinthetők a Gulag áldozatainak, mivel hosszabb, de inkább rövidebb idővel letartóztatásuk után kivégezték őket. Vagyis már hárommilliónál tartunk, mi, akik Rózsás János szerint "következetesen bolsevista íz?" bírálatot írtunk a Terror Házáról! Rózsás János figyelmét elkerülte következő mondatunk is: a szovjet rendszer 13-15 millió áldozatáról írunk, ide számítva a polgárháború, a kollektivizálás áldozatait is.
Költői kérdésére, hogy az egymilliós áldozati számot honnan vesszük, két válaszunk is van: sehonnan, illetve a becsléseknél Nicolas Werth adataira támaszkodtunk. Rózsás Jánossal ellentétben ugyanakkor Stéphane Courtois-t nem tekintjük a kremlinológia vitathatatlan szaktekintélyének. A kommunizmus Fekete Könyve szerkesztőjeként, szerzőtársaival nem konzultálva, írt egy nagyon is vitatható adatokat, becsléseket tartalmazó előszót ehhez a műhöz. Szerzőtársai közül többen, köztük Nicolas Werth is, aki a kötetben a szovjet fejezetet írta, a könyv megjelenése után a nyilvánosság előtt is élesen bírálták Courtois eljárását, cáfolták adatait. Maga Werth az Histoire cím? tekintélyes francia folyóirat 2000. októberi számában külön tanulmányt szentelt a szovjet áldozatok témájának. E tanulmány bevezetőjében megírta, hogy amikor a "Fekete Könyv"-be szánt tanulmányán dolgozott, még nem állt elegendő adat a rendelkezésére ahhoz, hogy akárcsak becslésekbe is mert volna bocsátkozni a szovjet áldozatok számával kapcsolatban. Werth, Szolzsenyicin, Medvegyev, R. Conquest és mások becsléseit a legfrissebb szovjet/orosz levéltári kutatásokra, a legmegbízhatóbbnak tekinthető amerikai és orosz szakirodalomra támaszkodva határozottan cáfolta.
Rózsás János személyes sorsa, szenvedései minden tiszteletet megérdemelnek, érveit, bírálatát azonban nem tekintjük szakmailag megalapozottnak.
2002. 06. 07. (VI/23)
