Azt ugyanis magam is természetesnek tartom, hogy az egyes államok kémelhárító szolgálatot tartanak fenn. Ez a szolgálat a Kádár-rendszer esetében sem viselte magán inkább a rendszer ideologikus jegyeit, mint akár a hadsereg vagy a bíróság. És ha egy magas rangú katonatisztnek vagy bírónak nem kell távoznia pusztán azért, mert tagja – vagy épp fontos döntéseket hozó tagja – volt a rendszer katonai, illetve igazságügyi gépezetének, akkor nem látom be, miért kellene emiatt távoznia M. P. volt kémelhárító főhadnagynak (ilyetén tevékenysége befejezte után húsz évvel!) mai tisztségéből.
Kedélyem még amiatt sem borzolódik összevissza, hogy ebből az álügyből a jobboldali ellenzék több-kevesebb sikerrel (ál)botrányt tudott fabrikálni, végtére is ha az ellenzék konstruktív és tárgyszer? módon igyekeznék kezelni az ügyeket, akkor hamarosan napirendre kerülhetne tán a nagykoalíció megteremtése is. Az sem igen lep meg, hogy az államtitok védelmezése címén vetnek gáncsokat az ügyek tisztázásának lassítása (vagy megakadályozása) végett épp azok, akiknek jóvoltából a Medgyessy személyéhez fűződő államtitok nyilvánosságra került. Megszoktam már az ilyesmit, utóvégre tudom, hogy nem a vívó világbajnokság szemtanúja vagyok, és a politikában nem osztanak fair play díjat. És még azon sem háborgok egy percnél hosszabban, hogy mások meg (vagy épp ugyanazok) a személyiségi jogok védelmezői gyanánt próbálnak meg tündökölni akkor, amikor a szőnyegen lévő ügyekben érintettek már meg kívánják védelmezni e jogaikat. Kis álszenteskedésért nálunk nem kell a szomszédba menni, és a magam részéről már annak is örülni tudok, ha álszentek párviadalából egyszer-egyszer mégiscsak a közjó kerül ki győztesen.
Nem nagyon borzolta fel kedélyemet az az önmagában kevéssé örvendetes tény sem, hogy ezzel az "ügynök"-problémával parlament és média már hetek óta és akkora buzgalommal foglalkozik, mintha sem sürgősebb, sem fontosabb ügyek nem lennének ebben az országban (ahol – mellesleg – a lakosság nagy részének gőze sincs, nyer-e majd vagy veszít-e az EU-csatlakozással; ahol az agrárium egésze tartósan időzik a béka alteste táján; ahol a szociális lakásépítkezések a boldog Istennek sem akaróznak megindulni; ahol a hajléktalanság radikális felszámolása nem téma; ahol a százezer tonna számra szanaszét díszlő szemét és mocsok évek óta és mindinkább riasztólag hat hazai utasra és külföldi vendégre; ahol – legújabban – árvízzel szórakoztatják az egek a tűzijátékot bámulni csődülőket). Mondom, nem akadok fenn ezen, hiszen tudom: ez az állhatatos buzgalom csak mélyebben rejlő tények felszíni megnyilatkozása. Kérdés, hogy e mélybeli tényekhez és tényezőkhöz mit szól az én (amúgy már régtől sokat hergelt) kedélyem.
Arról van szó (például), hogy ebben az országban a Kádár-rendszer idején tartósan mintegy nyolcszázezer volt a párttagok száma, és ez így ment egészen a rendszerváltásig. Mindenkit fenyegettek-kényszerítettek, hogy kiváltsa és megtartsa a piros könyvecskét? Na, ne tessék viccelni. Mielőtt tehát kommunistázni és az "átkost" szidni méltóztatik, méltóztassék a tükörbe tekinteni, és körülnézni a családban. Ám tudjuk: könnyebb szidalmazni a másikat, mint elismerni a magunk felelősségét. A valahai pártsajtóból, pártapparátusból kisarjadt mai (szélső)jobboldali boncok szemérmetlen szájalása, a tényeknek fittyet hányó kommunistázgatása, profitéhes bajkeverése – ez inkább borzolgatja a kedélyemet, mint az úgynevezett ügynökügyek (már csak azért is, mert a nagy leleplezésekben nem hiszek azóta, hogy néhai Antall József bizonyos borítékokat adott át bizonyos uraknak
de Csurka úr – például – épp azóta öltötte fel a zsinóros magyar viseletet).
Arról szó lehetne továbbá, hogy nemcsak a Kádár-rendszer utolsó időszakában meg azóta maradt el a társadalmi arányú és történelmi lépték? önvizsgálat, hanem már közvetlenül az 1944-es nemzeti katasztrófa után is. Visszanyúlhatunk még korábbra: a "Nagy-Magyarország – mennyország" címkéj? hazug mítoszhoz, a cs. és kir. Osztrák– Magyar Monarchia uralkodó osztályainak a világháborús pusztulásért és Trianonért viselt (azaz hogy éppen nem viselt, nem vállalt, ám mégis ténybeli) felelősségéhez.
A történelmi önvizsgálat nemzedékek óta mutatkozó elmaradása, a szüntelen másra (külnemzetekre, kisebbségekre, forradalmárokra és "belső bitangokra") és csakis másra mutogatás – nos, ez az, ami a kedélyeket borzolhatná. Ez az, ami (megint csak például) megjelenik a mai jobboldal magatartásában ott, ahol meglehetősen bajos elválasztani a jobboldalt a szélsőjobbtól. Teszem: az Orbán Viktornak oly kedves Magyar Demokrata álnev? hetilapban, amelynek oldalain szinte egyidejűleg lehet lamentálni Trianon miatt, lekommunistázni a mérsékelt polgári programot végrehajtó koalíciós kormányt és nemzetiszín? kokárdával ékes kurta dolmányban szidni a zsidókat, elbagatellizálva, gyakorlatilag eltagadva a holokausztot.
Kétségtelen: a beható nyilvános önvizsgálat, a felelős történelmi számadás nem egyedül a jobboldal adóssága. A baloldaltól, közelebbről az MSZP-től is elvárható lenne – az eddig tapasztalt és csak részlegesnek, töredékesnek mondható megnyilatkozásokon túl. Melyik fél adóssága a súlyosabb?
A baloldalé sürgető, de szem előtt kell tartanunk három körülményt: a mai magyar koalíció dokumentumaiban és politikájában nyoma sincs a szélsőbal, a kommunista pártok ideológiájának, módszereinek, célkitűzéseinek, és egyik koalíciós párt sem paktál szélsőbalos erőkkel; a koalíció részéről legújabban számos gesztust tettek a jobboldal felé, megkülönböztetve azt a szélsőjobbtól – amint erre Csizmadia Ervin politológus rámutat
(Gesztusok feszültség idején, Hetek, augusztus 9.) –, ám a jobboldal nem viszonozta ezeket, számára a baloldal "még mindig en bloc történelmileg túlhaladott", ugyanakkor pedig – és ezt Csizmadia nem emelte ki – a mérsékelt jobboldal nem igyekszik önmagát megkülönböztetni a szélsőjobbtól. (Lásd mint fent: Orbánék viszonya a Magyar Demokratához.) A harmadik körülmény, amelyet a történelmi önvizsgálat sürgetésekor mérlegelni kell, épp az előbbi kettőből következik. Miközben ugyanis a mérsékelt baloldali kormány gyakorlati politikájával bizonyítja, hogy nem vette át a szélsőbal örökséget, addig a magát mérsékeltnek mondó jobboldal gyakorlati tevékenységét, kiváltképp pedig a propagandáját a baloldal, sőt a liberalizmus sommás elátkozása, a nemzetből való kirekesztése, praktikusan a nacionalista és antiszemita szélsőjobb örökséggel való együttélés, ezen örökség átvállalása jellemzi.
Ez az, ami az én kedélyeimet borzolja, azaz borzolná, ha a jobboldal megátalkodottsága láttán kedélyről még egyáltalán beszélhetnék. Ám kedély helyett csak felháborodásom van.
2002. 09. 05. (VI/36)
