Újévi ima a Tel Aviv-i tengerparton. Ilyenkor az ortodox hívők a zsebüket is kirázzák, hogy megtisztuljanak Fotó: Reuters
A szeptember 6-ai, Népszabadságban megjelent cikkében (Az újságolvasás nehéz művészete) összehasonlít két, a német sajtóban megjelent cikket, egy Kölnben élő palesztin újságíró, Abed Othman írását az izraeliek által bebörtönzött palesztinok megkínzásáról, és Natan Sznaider izraeli szociológus cikkét, aki azt fejti ki, hogy a palesztin terror fő oka a zsidógyűlölet. Ebben – Eörsi szerint – megfogalmazza, hogy "a terroristákat kivétel nélkül és kizárólagosan gonosz indulatok befolyásolják." Ez az állítás Eörsi István számára elfogadhatatlan. Láthatólag nem merül fel benne az, hogy aki hideg fejjel heteken át arra készül, hogy minél több civilt megöljön – és lehetőleg csak civilt –, azt csak "gonosz indulat" vezérelheti, hiszen egy ilyen tettből aligha számíthat saját vagy családja körülményeinek javulására.
A Sznaider elleni szigorból Othmannak nem jut, szavait teljes hitellel fogadja, és azon sajnálkozik, hogy egyedül maradt, míg a "palesztin terroristák ellen felhozott szenvedélyes" érveket "folyamatosan ismételgetik". Szeretném megnyugtatni, hogy Othman nincs egyedül, hiszen gyakorlatilag az egész nyugati balliberális média és értelmiségi elit nem lát mást, mint a palesztinok szenvedését, attól kezdve, hogy a BBC riporterei előbb harapnák le a nyelvüket, mintsem a Hamasz tagjait terroristának nevezzék (szemben az IRA tagjaival, akik természetesen terroristák), a The Guardian, a The New York Times megnyilvánulásain át politikusok megértő nyilatkozatáig. És akárcsak nekik, Eörsi Istvánnak sem jut eszébe, hogy a cikk állításai esetleg nem fedik a valóságot. Lehet, hogy a legutóbbi merénylet során, a jeruzsálemi utcán meggyilkolt öthónapos csecsemő szétszóródott testrészei "szenvedélyesen", "aránytalanul" sokszor ismételgetett érvek, de sajnos igazak – ezzel szemben a fenti cikk adatai kevésbé tűnnek bizonyítottnak. Honnan szedi Othman az információit? Tán az izraeli hatóságok hozták szíves tudomására pontos kimutatások kíséretében? Természetesen nem, a forrás – minő meglepetés – ismét palesztin (az újságíró bátyja), de hitelességét, igazságát senki nem vonja kétségbe, míg az izraeli forrásokat mindig megkérdőjelezik. Eörsi szerint egyik cikkíró sem hazudott, csakhogy a két írás m?faja miatt nem összehasonlítható ebből a szempontból. Sznaider egy véleményt közöl, amivel lehet egyet érteni, lehet vitatkozni, de nem igyekszik tényfeltárásként beállítani, azonban Othman írása egy látszólag tényszerű, adatokkal telezsúfolt írás, amely adatok nyomán téves vagy reális következtetéseket lehet levonni. Nem arról van szó, hogy "kizárólag ellenfelük megbélyegzését veszik tudomásul", hanem arról, hogy Othman nem a véleményét írja le, hanem állítólagos tényeket, így azok hamis vagy igaz volta alapot szolgáltat Eörsi vagy mások véleményének megfogalmazásához.
Érdeklődéssel várom azon cikkek bemutatását, amelyekben a palesztin újságíró arról számol be, hogy a PH hogyan kínozza és alázza meg a palesztin foglyokat, hogyan végeztet ki minden bizonyíték nélkül, saját fiuk feljelentésére többgyermekes családanyákat, hogyan veszi természetesnek az úgynevezett "becsületgyilkosságokat". Nyilván azért is sokat ostorozta a PH-t, amiért az többször teljesen nyíltan részt vett izraeli civilek kivégzésében. Ha azonban a palesztin hatóságokat, a palesztin terrort soha nem kritizálta ilyen bátran, akkor hiteltelen. Talán azt is érdemes végiggondolni, hogyha Othman úr – és társai – ugyanezzel a kurázsival boncolgatták volna a PH és a terroristák rémtetteit, akkor talán ma létezne palesztin állam, és egy olyan vezetés, amelynek lenne mersze felvenni a harcot a terrorizmus ellen.
Eörsi ezek után axiómaként közli, hogy "Izraelben mindennaposak a kínzások", ugyanazon lap alapján, amelyben a másik két írás is megjelent. Ez megint egy olyan kijelentés, amelynek bizonyításával, alapos vizsgálatával nem törődik, és persze az sem fontos számára, hogy nincs olyan ország, amelynek hatóságai ne követnének el törvénytelenségeket, kínzásokat. Vajon mit szólna, ha azt olvasná: "Németországban mindennaposak a kínzások" – csak azért, mert fény derül néhány ilyen esetre. Eörsinek mint írónak, tudnia kellene, hogy a szavaknak hatalmuk van, és "mindennaposnak" nevezni egyszeri eseteket, amelyek ellen a közvélemény, a bíróság teljes súlyával fellép nagyon komoly csúsztatás, bizonyíték nélkül elfogadni egy ilyen kijelentést pedig előítéletesség.
Az emberi jogokat tiszteletben kell tartani, minden körülmények között, a foglyok kínzása védhetetlen. De vannak más védhetetlen esetek is, és mi történik akkor, ha két ilyen feszül egymásnak? Ha nem teszünk meg mindent emberéletek megmentésére, az ugyanolyan védhetetlen, mint a kényszervallatás. Képzelje el, hogy az Ön elé kerülő fogoly, az egyetlen, aki tudja, hogy két óra múlva egy forgalmas úton pokolgép fog robbanni. Meg lehetne akadályozni, ha megtalálnák a bombát, de kevés az idő, és a gyanúsított nem vall. Ön mit tenne? A terrorista emberi jogait tisztelve végignézné, hogy hasztalan kutatás után a pokolgép felrobban, és emberek tucatjait öli meg, míg a terrorista fitos orra épen maradt? Az Izrael által letartóztatott palesztinok ellen nem tyúklopás a vád, hanem az, hogy merényletekre készülnek vagy tudnak az előkészületekről. Izrael elsődleges feladata pedig minél több merénylet megakadályozása, saját állampolgárainak védelme, nem pedig a terroristáké. A legfontosabb emberi jog az élethez való jog, és ha egy (pláne több) élet megvédése a tét, akkor minden ez alá rendelődik.
Izrael bűneit Eörsi oly szörnyűnek látja, hogy hozzájuk a PH vagy a különféle diktatúrák bűnei fel sem érnek. Ilyen például a gyermekek kínzása. Felejtsük el, hogy ezt a mitikus palesztin forrásokon kívül semmi nem bizonyítja. Beszéljünk arról, hogy ezeket a gyerekeket – akiket az iszlám kultúra tizenhárom évesen már felnőttnek tekint – kődobáló élőpajzsként állítják maguk elé az izraeli katonákra lövő terroristák, és ha bármely fél részéről lövés éri őket, az egész világ elítéli, no nem a terroristákat, hanem az izraeli katonát. Fegyvert adnak kezükbe, merényletekben való részvétellel bízzák meg őket. (Egy ilyen öngyilkos merénylő gyerek okozta négy katona halálát Dzseninben, abban az izraeli akcióban, amelyet a különféle emberi jogi szervezetek többszöri cáfolatának ellenére Eörsi még mindig tömegmészárlásnak tart.) Az Organization Defence for the Children az ilyen tények ellen soha nem tiltakozik, de a meglehetősen kétes információk, a gyerekek kínzásáról rögtön felkeltik az érdeklődésüket.
Az ártatlan civileket és a terroristákat (vagy támogatóikat) célzó erőszakot Eörsi egy kalap alá veszi. Emellett a terroristák sorozatos, Izrael megsemmisítését célzó tetteit olyan izraeli gaztettekkel próbálja enyhíteni, amelyek egy része csak hamis híresztelés, a többi pedig a világ bármely demokráciájában előfordul. Eközben elsikkad a lényeg, hogy nem az a fő kérdés, hogy ki mit csinál, hanem az, hogy ez mennyire tekinthető (Eörsit idézve) "mindennaposnak", és hogy a társadalom hogyan viszonyul hozzá. A palesztin társadalom igencsak terroristapárti (hála a PH EU-pénzekből finanszírozott nevelőmunkájának, és annak, hogy ezek fölött az Izraelt mindig dörgedelmesen elítélő nyugati elit szemet hunyt), nyoma sincs az önvizsgálatnak, az Izrael-ellenes terror elítélésének, míg Izraelben jogvédők, bírósági határozatok, újságcikkek, könyvek, hadbírósági ítéletek sora száll szembe a múlt és a jelen valóságos bűneivel. Eörsinek nincs igaza, Izrael korántsem csak "ellenfelei megbélyegzését veszi tudomásul", szemben a palesztin oldallal.
Eörsi álláspontjának magyarázataként ismét az áldozat pozíciójára hivatkozik. De ha nem rendelkezik a megfelelő háttértudással (mint ahogy illő tisztelettel, ő nem rendelkezik) nem biztos, hogy felismeri az áldozatot, és azt, hogy kinek és minek az áldozata. Biztos, hogy a szinte az egész arab világ által pénzzel és fegyverrel támogatott palesztinok az áldozatok? Biztos, hogy az ártatlan palesztin civil igazi ellensége Izrael? Nem saját vezetői, az arab vezetők, saját fanatizmusuk az, ami sokkal nagyobb veszélyt jelent? És főként: hogy lehet az, hogy Eörsinek és sok társának az áldozatokkal való szolidaritása – külpolitikai érdeklődésével együtt – csak a palesztinokra vonatkozik? Nagyon sok elnyomott, megalázott nép, kisebbség, egyén él a világon, a minden áldozatba ők miért nem férnek bele? Az izraeli áldozatokkal való szolidaritást elég egy-egy odavetett mondatban elintézni? Hol maradnak az arab/muzulmán országokban elnyomott keresztények, buddhisták, hinduk, más muzulmán irányzathoz tartozó mozlimok, megcsonkított és megkövezett nők (esetleg írhatna valamit Amina Lawalról is, bár róla nem szólnak a palesztin források), a tibetiek, Kína és Kuba áldozatai? A szégyenletes, rasszizmus elleni durbani konferenciának csúfolt kutyakomédia során ők senkit sem érdekeltek, ahogy a rabszolgák, a zimbabwei fehér farmerek, a fekete-afrikai országokból elüldözött indiaiak, ázsiaiak sorsa sem. Bennük egy a közös: nem Izraellel konfrontálódnak, és aki még elnyomót sem tud magának választani, az magára vessen.
Igen, a válasz Izrael maga, de itt álljunk meg. Az ÉS-vitában Eörsi megjegyezte, hogy az általa Szentírásként idézett Benny Barbash milyen jót derülne, ha tudná, a vele vitatkozók őt is antiszemitának tartják. Én ugyan ezt az egészet nem találom olyan mulatságosnak, de akkor tisztázzuk a kérdést: nem, nem gondolok ilyen butaságokat. Azt sem, hogy az Izraelt állandóan kritizálók és démonizálók többsége antiszemita lenne. Ó nem, sokan kimondottan filoszemiták, és éppen az a problémájuk, hogy Izrael nem hajlandó a derék, szelíd, könyvei fölött elmélkedő tudós, az olyannyira szeretett zsidó módjára viselkedni. Egy zsidó ilyen legyen, egészen az öngyilkosságig. Izrael nem lehet olyan, mint más állam, nem védheti meg magát, Izraelnek, az egykori áldozatnak mindenkinél jobbnak kell lennie. Ezért nem is az áldozatok számítanak, nem a tibetiek és a többiek, nem, csak az, hogyan viselkedik Izrael.
A zsidóság engedelmes áldozat volt, Eörsi is elismerheti, eredményét a Soában láthatjuk. Elie Wiesel, A hajnal cím? regényében ezt írja: "NE ÖLJ! – ezt a parancsolatot Palesztina egyik hegycsúcsáról hirdették ki az emberiségnek. De csak mi fogadtuk meg. Felmondjuk az engedelmességet. Olyanok leszünk, mint mindenki más." Kegyetlen szavak, de kifejezők. Semmiféle zsidóságkép alapján sem lehet Izraeltől többet várni, mint bárki mástól, felnagyítani vélt vagy valós bűneit, és elvitatni tőle az önvédelem jogát. Az áldozattal való szolidaritás csak akkor hiteles, ha minden áldozatnak szól – és a tényleges áldozatnak. Azzal az energiával, amellyel Eörsi Izrael bűneit kutatja, néha megszólíthatná az arab világot is – esetleg Othmanon keresztül. De előbb tekintsen ki néha a német sajtó által nyújtott panorámából, nézze meg, hogy hányan gondolják úgy, ahogy Sznaider, hogy igenis egész társadalmakat megfertőzhet a racionalitás nélküli gyűlölet, de legalábbis a palesztin terrorban több a zsidógyűlölet, mint ahogy Eörsi gondolná. Pontosabb értelmezést, és kevesebb közhelyet, sémát talál Daniel Pipes, Bernard Lewis, Fiamma Nirenstein, Charles Krauthammer munkáiban és írásaiban, a
www.honestreporting.com vagy a www.memri.org
oldalakon. Ha esetleg olvas olaszul, ajánlom figyelmébe Maurizio Ghiretti remek könyvét az antiszemitizmus és az antijudaizmus történetéről. Ghiretti professzor nem tartja ennyire aggályosnak kimondani, hogy az Izrael-ellenes irracionális terror az antiszemitizmus és a Nyugat-ellenes gyűlölet egyik megnyilvánulása. Talán ők segítik meggyőzni, hogy Izraelt elmarasztaló szigorú feddését rossz helyre címezte, és a címzett rovatba más közel-keleti országok nevét kellene beírnia.
2003. 09. 26. (VII/39)
