Egyszer kezembe került egy kiadvány, ami a millenniummal foglalkozott. Nem azzal, amit kilencvenhatban az akkoriak nem tartottak meg, s nem is azzal, amit kétezerben az akkoriak két évig tartottak tán épp a gonosz előfutárok helyett is. Azzal a nagyon régi millenniummal foglalkozott a kiadvány, melyről legendák keringnek, pedig többek között az történt, hogy az építkezések késői készülte (a szajré lassú elosztása) miatt egy egész évvel elhalasztották Árpád vezér honszerzését. Akkor sem volt minden nagyszer? tehát, viszont elolvastam a nagydíjasok listáját. Volt benne szobrász, festő, író, zenész, ahogy kell. Csupa nagy név. Csupa dekorált, kiváló művész. A nevük? Erre már nem emlékszem. Ugyanis a csupa dekorált név mára semmit sem mondott a késői olvasónak. Mivel nem a Tatabányai Bányász összeállításáról van szó, így gyorsan el is feledtem őket, ahogy azt a vélhetően jó ízlés? utókor tette.
Miért jutott mindez megint eszembe? Meg az, hogy bár rengeteg irodalmi elismerés volt a század első felében, két olyan féltehetségű, névtelen senki, mint Ady Endre és József Attila, nem kapott belőlük? Hogy nekik inkább jutott a gúnyból, a korszak jeles kritikusainak mocskolódásaiból, s ami még nevetségesebb, az érdektelenségből? Voltak akkor is díjas költőóriások, egészen bokáig értek, de ott voltak-simultak, búgtak a kormányzóné őfőméltósága körül.
Mindez azért jutott eszembe, mert megtekintettem a Prima Primissima díj átadására készített ünnepséget, mely két Fásy Ádám-revü között kapott helyet az MTV műsorán egy olyan héten, amikor épp nem volt szégségkirálynő-elődöntő sehol sem (anno csak a döntőt adták, most már minden fordulót, hiszen ennél közszolgálatibb program alig akad).
Néztem és szaladtam vissza az időben egy másik korba, amiben magam is felnőtt voltam már. Akkoriban jöhettek haza azok, akik nem hiányoztak idehaza a számból, köztük egy idős asszony. A kor neves művészeinek körbedürrögésével adták elő Az öreg hölgy látogatása cím? díjátadást. Akkoriban divat volt a turbános nénivel fényképezkedni, hátha ad egy kis dollárt. Ma ez teljesen normális dolog lenne, akkor feltűnt az alpári ízléstelenség. Évről-évre díjat osztott, de jöttek a támadások (magam is beástam magam a túloldalon, ahogy szoktam, a szervilizmusmentes, rosszul fizető oldalon), így aztán néhány éves sikersztori után a néni eltűnt közülünk, és már nem tudom, él-e, hal-e, de Erzsébet-díj az nincs, és tartok tőle, akiknek megvan otthon az Erzsébet-szobor, ha épp úgy támad kedve a kutyának, hagyják vele játszani.
Ha onnan a Gorenjés rendszerváltás idejéből nézzük, akkor ez most akár rendben is van. Hiszen turbános vénasszony helyett van a DEMJÁN, aki a miénk, itt nőtt felettünk a Tác-Gorsium ÁFÉSZ-től a harmadik égig. A DEMJÁN. Azért írom csupa nagybetűvel, mert az ő nevét nem érintheti kisbetű. Ő alapította a díjat. Ez pazar gesztus, nem két forintról van szó, hanem egy milliárdos összeg kamatáról. Ezért akár le is borulhatnánk a nagy ember elé, mint ahogy bizonyára sokan meg is teszik, hiszen róla legalább tudjuk, kicsoda. Nem rokona az első Kádár-kormány egyetlen miniszterének sem, nem gyilkoltatott vagyonáért, sőt még csak nem is a SZOT vagy a KISZ külföldre mentett pénzét hozta vissza, mintha azt ő kereste volna valahol külföldön. Őt annak idején úgy emlegették, hogy a szocialista kapitalista, ez pedig olyan státus, mely megérdemli a becsülést. Amikor még szocializmus volt, akkor ő úgy viselkedett, mintha nem az lenne, s ezzel érte el első hangos sikereit. Mindenki emlékszik még a Skála-kópéra és a Komjáthy Ágira, a Skála-lányra. Aki Pesten akart vásárolni, és nem volt pénze Rotschild-butikra, ment a Fehérvári útra. Demján tündöklése egyfajta nyugalmat áraszt. Gazdag volt, gazdagabb lett, és leggazdagabb lesz. A kimutatás szerint már csak egymilliárd a hátránya Várszegivel szemben, ezt jövőre behozhatja. Küzdelmes életéről portréfilm készült, a gálát közvetítő televízió illően köszöntötte hatvanadik születésnapján, a riporter az élő legenda volt, aki aztán megkapta megérdemelt díját, kis ízléstelenség-szeletke a nagy romlott tortából, szó se essék róla.
Közben a nagyon nagy ember megpróbálkozott a magyar futballal is, az nem sikerült, ott ugyanis minden meccs nulla–nulláról indul, nincs kihirdetetten tender, előre eldöntött helyzet. Ez nem megy, ez nem a szocialista kapitalizmus.
Sebaj, van egy viszonylag új díjunk, élvezzük együtt a többiekkel. Próbálom, nem tudom. Nagy bajom nincs vele, hiszen a valami szerintem mindig több a semminél, csupán vitatkoznék egy kicsit a látványos gála értelmével.
Ki nálunk díjat ad, ingoványos talajra téved. Sok az éhes száj, kevés a bartóki formájú életm? (ha lenne, az természetesen nem kapna semmit). Az államnak sem megy könnyen. Az elmúlt időszakban történtek különös dolgok. Akadt színésznő, ki úgy lett Kossuth-díjas, hogy harminc éve nem játszott semmiben, igaz, így hibázni sem volt módja. Akadt író, aki valaha őstehetség volt, majd tíz éve semmit nem ír, ki nem találnák, kapott díjat. Akadt kedves erdélyi bácsi, aki romániai drámai életművére kapott Kossuth-díjat, ám gonoszkodók szerint arra, hogy fia a Vegyépszer elsőszámú vezetője. Aztán ők mentek, és egy forró nyári napon kormány-plecsnit, tiszti és egyéb meggyalázott keresztet kaptak mindazok, akik független személyiségként kampányoltak azért, hogy új kormányunk legyen. Az államnak tehát nehezen megy ez a dolog, egyszer találtak telibe, amikor kilencvenben egyszerre kapott Kossuth-díjat Márai Sándor, Huszárik Zoltán és Latinovits Zoltán.
A magándíjazásnak az lenne a feladata, hogy kiigazítsa a nyilvánvaló pártelv? államit. Az lenne a dolga, hogy megüzenje a hatalomnak: van egy erős civil társadalom, egy valódi polgárság, a polgári egyenesek, közte néhány egészen nagy polgár, és ez a polgárság felülírja a pártelv? döntéseket.
Ennek lenne hatalmas és fontos feladata. Magyarországon ugyanis sikerrel lebontottuk a pártállamot. Az ország egypártállamból többpártállammá vált. Különböző mértékben bár, de bármelyik holdudvarában jól meg lehet élni, s mert a váltás addig is pontosan jött, és ma is várható, így minden második ciklusban még a Hatalom Művésze is lehetett valakiből. Veszélyes mező, mert csak birkák legelnek csordában. Ha egy DEMJÁN SÁNDOR díjat alapít, én, a kicsi senki, minden pártok kitaszajtottja, azt várom tőle, hogy mutasson utat: igen, rendben van, a magányos hősöknek is jár érdemkereszt, nem csak azoknak, akiknek eddig is, máshol is. Ehhez képest a helyzet finoman fogalmazva nem megoldott. Pedig, ismételném, a jó művész magányos ember. Illetve, ahogy ezt Rubljov mondta, amikor ikont fest, Istennel beszélget. Isten kulturált díjkiosztó, a legnagyobb díjat (a Talentum Díjat) adja azoknak, akik vele keresik a diskurzust, de ezt idelent nem mindig értik. Van persze ellentmondás kor és nagyság között. A nagyság mindig előbbre lát, oda, ahol a kor nem lát semmit sem. Az, hogy a legnagyobbakat csak később értik meg, az a dolgok természete, lényege, nem egy hitvány jelen bűne.
Csakhogy
sok-sok önálló kezdeményezésre lenne szükség. Nem értettem, mit keres DEMJÁN mellett Csányi, az OTP vezére. Elvileg a vállalkozók napján adták át a díjat. Innen tudtam meg, hogy már a vállalkozóknak is van napjuk. De Csányi Sándor szerintem nem vállalkozó. Ő egy sikeres ember, aki fiatal kora óta vezető itt-ott, majd a legnagyobb magyar bank élén gyűjtött vagyont. Semmi bajom vele, az alapítóval ellentétben tényleg szereti a kultúrát, nézi, néha ünnepség nélkül is támogatja, s bizonyságot kell tennem, hogy emberszámba veszi annak létrehozóit, nem csupán élhetetlen, haszontalan hülyének tekinti őket. De egy bankelnök egy állami bank élén nem vállalkozó, viszont megtehetné, hogy alapítson maga is egy díjat, illetve
támogassa a kultúrát.
Mondok ugyanis egy szörnyűt, a kettő nem ugyanaz. Tévedés azt hinni, hogy életm?díjakkal javítható a szellemi élet állapota. Nem javítható. Állítólag az üzleti élet legfőbb fohásza így hangzik: Ne halat adj, uram, hanem hálót! Bölcs gondolat. Én azt szeretném, s ezért nem rajongok ezért az eseményért, ha a hálóvásárlást segítenék, akik megtehetnék. Fontosabb. A műnek kell elkészülnie, nem a művész emlékművének életében.
Nagy a szükség. Amikor jött ez a bájos-zagyva-gusztustalan világ, mi, akik addig csináltunk ezt-azt állami pénzből, úgy véltük, jön a magántőke, külföldi, miegymás. Nem jött. Húsz éve negyvennégy kortárs drámát mutattak be, idén tizenhatot (azok nagy részét nagy, ezek nagy részét szobányi színpadon). Húsz éve ötven-hatvan tévéjáték készült, ma, miközben minden sarkon áll egy TV, gyakorlatilag semennyi. A sorozatok külföldi késztermékek nyersfordításai.
Még az írott irodalom áll legjobban, nem drága, meg elég kézfogással fizetni a szerzőnek. Tele vagyunk producerekkel, de egyetlen magyar film nem készült még kizárólag magántőkéből. Azt hiszem, ezen az állapoton kellene változtatnia Csányi Sándornak, DEMJÁN SÁNDOR- nak, de Várszegi Gábornak és a többi gazdag embernek, főként azért, mert vagyonuk NEM növekvő nemzeti termék mellett keletkezett, tehát valahol hiányzik a közösből (itt most nem a lopásról beszélek, az egy másik névsor, bő és ismert, viszont támadhatatlan). Szerényen tehát azt állítanám innen lentről, az akciós pulóveres művészet világából, hogy ezeknek az embereknek némi kötelezettségük is lenne, amennyiben bizonyos állami vagyon magánkezelésére nyílott módjuk. Ezen a PRIMUS nem segít.
Olvasom a kiváló testület névsorát. Aggályos, hogy ügyvédesen fogalmazzak. Az ideális az lenne, ha olyan nagy tudású és tekintélyű, megkérdőjelezhetetlen életműv? emberek kerülnének ilyenkor döntési helyzetbe, akik soha nem voltak egyik kormányban sem miniszterek, főkurátorok, nem vezetnek tagozatot, nem voltak történelemformáló nagyemberek fizetett tanácsadói, egyetlen kormány biztosai és így nemtovább.
Ezzel szemben itt van nekünk Jankovicsunk, Schwajdánk, Chiká-nunk, Glatzunk, és alig akad benne egy Szabó István, aki nagyjából megtestesíti az ideális döntnököt, hiszen világhírű, nem irigy (a kettő összefügg), és nem csinált egyik kurzusnak sem filmet, sőt
a maga csendes módján inkább ellene dolgozott. Mit keres egy ilyen grémiumban Elek István "közíró"? A díszpáholyban ülőt képviseli? Tisztességes, nem túl jelentős értelmiségi, ilyet lehet fogni bárhol, legfeljebb nem volt pártmunkás.
A baj, hogy ez a szelekció látható a válogatáson is. Látható mindenütt, az tény, miért ez az eset lenne kivétel? Ma úgy állítanak össze vitaműsorokat, hogy egy innen, egy onnan. Úgy adnak díjat, hogy egy innen, egy onnan. Elismételném a fő problémát: mi legyen azokkal, akik sem innen, sem onnan, hanem egyenesen az értelem felől? A sajtót és az elektronikus médiát már sikerült tönkretenni, pártmunkások lelkesítő helyévé alázni, most jöhet a művészet?
Itt nyilvánvalóan szót kell ejtenem a Hír TV hatalmas sikeréről. Ez a díj, ha jól tévedek, arra született, hogy jelentős személyek életművét díjazzák. Erre jelölnek egy írva és mondva egyéves televíziós csatornát, ami, mint tudjuk, nem ember, hanem közösség. Nem kívánom minősíteni a választást, véleményem jobb róluk, mint az ellenfélé, és
rosszabb, mint a híveké. Ha hírt szolgáltat, televízió, ha véleményt, kuriózum. De miféle választás az, ahol Vitray Tamás munkássága és a Hír TV egymás alternatívája? Igen, olyan, ahol tudni lehet, hogy a szervezet majd telefonál, és egyszerre jár jól mindkettő. Ilyen ez. Egy ide, egy oda.
Igaz, van gesztus túlfelé is. Gömöri Endre felkészült külpolitikai újságíró, ami nem kevés manapság, de itt az érdem vége. Igaz, még mindig ezerszer ő, mint Magyar Levente, akivel semmi bajom, mivel olyan híres, hogy eddig nem volt módon találkozni a nevével.
Rost Andrea mindig kap díjat, ha jelölik, ami rendben is van. Rost Andrea szép, kedves, tehetséges, világhírű. Ezt eddig is tudtuk. E világhírnek akadnak kellemetlen mellékhatásai, ilyen a meglehetősen nehezen elkölthető gázsi. Rost Andreát, néhány jelentős elismerés gazdáját most újabb érte, de mi változik attól, hogy egy nagy képesség?
asszony dús bankszámlája tovább dúsul? Ugyanebből az összegből, ha a producer nem kap, egy országos "Rost Andrea kerestetik" énekversenyt is rendezhetnének, hogy az olvasó értse, miről beszélek akkor, amikor nem ragad magával a lelkesedés. Nagyjából hasonló a helyzet Darvas Ivánnal. Darvas nagy színész, nagy élet, sztár, mindenféle. Öt darab végzős főiskolást két évig meg lehetne attól menteni, hogy vacak macskahangokat szinkronizáljon, vagy szappanoperákban bömböljön, ezalatt esetleg színész lehetne belőle, olyan, mint a fiatal Darvas Iván volt. Nem ez lenne a fontosabb?
Szabó Magdával kapcsolatban van egy fogadásom. A nagyasszony életművéből annyi marad, mint a ma már senki által nem ismert és koldusszegényen meghalt Őrsi Ferencéből. Egy televíziós sorozat emléke. Ott a Tenkes, itt az Abigél. Igen, hogy most kapott francia díjat mint nagy írónő? Tartom a fogadást, uraim. Nem bánnám, ha nagyjából elhinné a nagyérdemű, francia díj oda, svéd amoda, Nádas Péter Emlékiratok Könyve cím? regénye az újkori magyar próza legnagyobb alkotása. Ezt egyébként van, ahol tudják. Viszont érdekelne, ki jelölte Székely Magdát. Miért nem Kanizsa Józsefet? (ha nem ismerik, ne keressék
)
Mégsem ez a fő bajom, még csak az sem, hogy Nemeskürty "Tanár Úr" jó ideje már inkább csak szimbólum, hogy Jelenits tanár úr egy szűk körben fejti ki áldásos tevékenységét, mert az objektív tény, hogy ma nincs
Öveges József, nincs Hegedűs Géza, a – szerintem – legjobb népoktatót pedig nem lehet kitüntetni, míg időnként meg kell látogassa a vádlottak padját.
A bajom a hatástalanságával van, sőt azzal, hogy remekül lehet hivatkozni rá. Majd lesz jövőre is, aki ma nem nyert, majd jövőre fog, kap majd Törőcsik Mari és Vadász György, hiszen Makovecz, a ház és hídépítő kipipálva, s akik adják, arra hivatkozhatnak az év többi napján, hogy ők támogatják a magyar kultúrát, ami így is van – meg nem is.
E kis írás annak vágyával született, hogy – hála a kiterjedt sajtófigyeldéknek – eljut az írás az olvasókon kívül azokhoz is, akik döntenek. Döntsék azt, hogy minél több helyen legyen művészet. Hogy ne a térért, csak a sikerért kelljen dolgozniuk azoknak, akiknek amúgy is van bajuk elég. József Attila díjat nem kapott, de volt egy jó ízlés? nagytőkés, aki rájött, mit ér ez az ember. Ha ő nincs, ma szegényebbek lennénk egy József Attilával. Elek és Jankovics nélkül tessen dönteni, kedves DEMJÁN úr, tessen szíves megnézni az előadásokat, elolvasni a regényeket, s döntsön ízlése szerint. Lehetőleg azt, hogy legyen, aztán majd jöjjön az utókor. Addig csak annyi egy ilyen este, amennyit hazánk píártánckara elugrál belőle. Látványos. Semmi több.
2003. 12. 19. (VII/51)
