Ilyen az élet, kedves olvasó, lám mire képes egy dalos torok. Nem csupán a magas cét tudja, ha tudja, képes egyébre is. Képes például arra, hogy kedvesen beszélgessen eltökélt rendőrökkel. Itt rajzik körülöttünk a következő besúgóügy. Ki volt a Dalos?
Egyben bizonyosan egyetérthetünk. A rendszerváltásnak elkeresztelt tulajdonosváltás idején előnyös lett volna a listák nyilvánosságra hozatala, a bocsánat megtörténte.
Keresztény emberként erősen hiszek a bocsánatban. De, mint tudjuk, megbocsátani sem lehet olyannak, aki nem vallja meg a bűneit.
A tulajdonosváltás időszakában erre volt igény. Egy közeli ismerősöm épp ekkor állt elénk és kért elnézést tőlünk. Az elnézést megadtuk, ma sem vagyunk rosszban. Más politikai ügyekben is visszatérő mozzanat, hogy csak bűnbánatot követhet megbocsátás. A keresztény hajlamos erre, mert erre tanítja a hite. A bosszúvágy nem keresztény kategória. Ebben a kereszténynek nevezett országban talán valamilyen kollektív katarzist is kiválthattunk volna ezzel. Elmaradt. Kár.
A tolvaj elviszi az ember pénzét,
de másik pénze még lehet.
A valódi rosszindulatú besúgó
az ember életét rabolja el,
adja másoknak
Tisztáznunk illene a körülményeket is. Más helyzetben vállalta valaki ötvenötben, ötvenhétben, meg más körülmények között vállalta húsz évvel ezelőtt. Az ötvenes években bizony valóban a lét volt a tét. Könnyen kiszavazhatták a való világból, akinek nem volt hajlandósága az ilyesmire. Az bizony hős, aki ennek veszélyét is vállalja, de a hősiesség, az önfeláldozás nem lehet elvárható és tömegesíthető emberi magatartás. Más volt a helyzet a hetvenes, a nyolcvanas években. Egyszer magam is szembetalálkoztam ilyen jelleg? kísérlettel. Ma bárki elmehet egy egyetemről egy másikra, régen ez nem így volt. Az egyetemi hely adománynak számított, nem lehetett izegni-mozogni csak úgy. Én egy kedvetlenül unalmas vidéki intézmény helyett a bűnös Budapesten szerettem volna tanulni, főként azért, mert firkászi ambícióim voltak. Valaki, akiről már írtam fentebb, összehozott valakivel, akiről annyit tudtam, hogy "az egyetem referense a minisztériumban". Huszadik évét taposó vidéki surmóként nem gondoltam másra, mint az Oktatási Minisztériumra. Az akkor még fiatal ember (később, mit ad Isten, egy nagy médiatisztség birtokosa) kikérdezett, majd amikor közéleti terveimet ecseteltem, arra kért, figyeljek, mi történik körülöttem. Kellett tíz perc, míg rájöttem, mire vonatkozik az ajánlat. Nem fogadtam el, nem is sikerült az átjelentkezés. Stoppoltam visszafelé a vidékibe, nagyon elégedett voltam magammal. De még mielőtt erkölcsi fölényemről értekeznék, gyorsan hozzáteszem, ha akkor amúgy madáchiasan egy Lucifer nev? referens megmutatja nekem életem folyását, vállalom. Mert az én generációm számára nem a hátránytól való félelem volt a belépés motívuma, hanem az előnyök reménye. Sokszor éreztem úgy éltemben, hogy mindig akad egy kéz, ami visszaránt, ha már túl közel jutok a magaslathoz – ezt jelentette hálózati személy helyett célszemélynek lenni.
Viszont akkor nem lenne képem bármit leírni. Vannak szakmák, ahol fogalmaim szerint valamivel több erkölcsi bátorság szükségeltetik, az íróé szerintem ilyen. Emlékszünk a Tar-ügyre. Tar Sándor Magyarország egyik legjobb prózaírója, az utolsó igazán hiteles munkásábrázoló. Csakhogy kiderült, irodalmi sikereit másnak is köszönheti. Kérdezheti bárki, miért kellett egy tehetséges embernek is beállni? Egyszer? a válasz, ebben az országban sok a tehetséges ember. Író meg főképp bőven akad. Ha egy kihull, azonnal helyére áll a következő. Rengeteg tehetséget láttam elkallódni, akikből lehetett volna Tar. Belőle lett. Az okot ebben látom. Igaz, megcélzottjai elegánsan megbocsátottak neki, de ezzel csak a dolog emberi oldala van letudva.
Az igen, tehát a nyilvános viták értelmének egyik legfőbb oka, hogy talán több embert arra kényszerít, hogy a nyilvánosság elé álljon. Személy szerint, ha valaki nem ártott senkinek, csak aláírt, s ezzel kiáll a napra és elnézést kér, az onnantól kezdve tiszta emberként élhet tovább. Annak van mit, van hogyan és van miért megbocsátani. Mert azért ne tegyünk úgy, mintha nem lenne mit. Az igazi spion, aki valóban munkát is végez, rosszabb a tolvajnál. A tolvaj elviszi az ember pénzét, de másik pénze még lehet. A valódi rosszindulatú besúgó az ember életét rabolja el, adja másoknak, s ezeket a hátrányokat sohasem lehet legalizálni, hiába képzeli ezt az ember magáról.
Egy másik kollégám, kultúrellenőr volt, főállásban jelentéseket írt, ez volt a dolga. Nem emlékszem, hogy valakinek is azt mondta volna, bocsánat. Két hete még egy számára fontos televíziós csatornán láttam, rendszeres műsorvezetőként hirdette a kultúra magasrendűségét. Ez nem jó. Koszos kézzel az ember nem ül asztalhoz. Koszos lélekkel ne szerepeljen. S eljutottunk a konkrét ügyig. Most épp nem azon kell vitatkoznunk, hogy helyes volt-e nyilvánosságra hozni a személy nevét, vagy sem, hanem elgondolkodhatunk a személyen. Nem vagyok vérnősz szadista, ha emberi sorsokról van szó.
A bűnt meg kell büntetni, ez alapelv, de itt most másról van szó. Éspedig az erkölcsről. Amennyiben Vikidál valóban az volt, akinek most mondják, akkor az egész élete hazugság volt. Vikidál ugyanis több volt, mint egy dalos. Vikidál jelkép. Épp annak a jelképe, akiből ezek szerint egy szó sem igaz. Ezek szerint a jeles és hatalmas hangú énekes húsz éven át az ellenkezője volt annak, amit magáról mutatott. Mobilosként a másik világról énekelt, Koppányként a szabad magyarokról, akiknek nem kell Rómából fegyverrel importált Isten, "ki nem tud magyarul". Ezeket a szavakat úgy adta elő, mintha sajátjai lennének, ugyanakkor ezek szerint próbák után elegánsan elmesélte valakinek, ki mit mondott a próbán. Ez ronda dolog. A rondaság ráadásul fejlődött tovább. Vikidál ma egy politikai irány frontembere. Nemrégiben egy barátom jótékony célú estet hirdetett sanyarú sorsú délvidéki színháza megsegítésére, melynek védnöke többek között Vikidál volt. A következő darab szerzője jómagam. Vikidállal tehát egy névsorba kerültem, mégpedig úgy, hogy ő erkölcsi tekintély. Gyomrom forog, ha erre gondolok. Egy tekintetben nem tartom alkura érdemesnek ezeket az ügyeket. Azon nincs mit vitatkoznunk, hogy ezek az emberek alkalmasak-e példaképnek. Sok mindennek kiválóan alkalmasak lehetnek, közgazdásznak, orvosnak, vállalatigazgatónak, de nem alkalmasak példaképnek.
Én úgy képzelném az ideális besúgót, hogy besúg, élvezi ennek előnyeit, majd miután bocsánatot kér, szerényen és alázattal teszi a dolgát. Akadnak ilyenek
a környezetemben, velük semmi bajom, sőt barátaim is akadnak közöttük. Vikidál-ügyben azonban ne legyünk megalkuvók. Vikidál Gyulának nem illendő elbujdosni. Neki most ugyanúgy ki kell állnia a nagyérdem? elé, hiszen ez a nagyérdem? emelte a vállára. Ezt a nagyérdeműt szórakoztatta a Városligettől Csíksomlyóig. Érdekes lehet, amikor valaki önnön hitványsága tudatában megmutatkozik a zarándokoknak. Érdekes – de főleg gusztustalan. Ebben az esetben azt mondom, van értelme a bizonyításnak. Itt ugyanis nem magánügyről van szó. Az embereknek joguk van tudni, hogy bálványaik mifélék valójában. Joguk van tudni, hogy akiknek dalait révedten hallgatták, azok csak dalosok, vagy Dalosok voltak? Joguk van tudni, hogy a színész, aki mellét veri kettő darab, egyenként ötkilós téglával, hogy milyen hazafi, valóban jelentett-e a katonai elhárításnak, szerepet kapva ezért cserébe?
A nézőnek joga van tudni, hogy akire szavazott, az önmagával azonos-e, vagy csupán háromjegy? szám, kartoték adat. Ezek az ügyek nem magánügyek. Nem egy család, egy kis közösség ügyei. Minden közösségnek szüksége van olyan emberekre, akikre felnézhet. Vikidál kétségtelenül sokaknak ilyen volt. A közönség jogosult megtudni, kinek tapsolt valójában. A diktatúra úgy működött, hogy "mindenki gyanús, aki nem gyanús". A diktatúra elmeháborodott módjára félt a semmitől. A kis gyáváknak, a megváltozottaknak van és legyen bocsánat. De az aktás hazafiaknak ne legyen "békés átmenet". Aztán, ha akad, aki ezentúl is elolvassa a jelentések mellett melléktermékként regényt is író besúgó műveit, ám tegye. Ha valakinek Dalos, az ügynök továbbra is a nemzeti oldal hiteles embere, az rajongjon, bár akkor mi az, hogy nemzeti oldal?
Egy mondatban összefoglalva a lényeget: egy volt besúgó is, ha nem ártott másoknak, jogosult arra, hogy a társadalom egyenérték? tagjának tekintsék. A példakép ezzel szemben kiemelt státusú tag. E kiemelt státusra besúgó nem jogosult. Akkor most tessék szépen nekünk elmondani, ki volt a Dalos? Van másik is? Legendáink negyede, ötöde? Elitünk hanyadrésze? Amúgy se könyny? megemészteni, hogy néhány látványos karrier mögött ennyi van, semmi több. Legalább a bálvány bálványból legyen. Vagy szeressék úgy is, akkor aranyborjú a neve. A következmények ez esetben elolvashatók és cseppet sem túlzottak. Ezt szeretnénk? Tehát
ki a Dalos? Befogja ezek után dalát?
2004. 04. 16. (VIII/16)
