A kormánynak van egy hatalmas
előnye Orbánnal szemben. Két éve
van, hogy munkájával megfordítsa
ezt az állást. Két éve van rá, hogy
elfeledtesse ezt a két évet. Ha erre
képes, még minden lehet.
Ha nem, ne sajnálja senki, ha
távozni kényszerül.
Vasárnap, mint tudjuk, megválasztottuk az Európai Parlamentbe küldendő képviselőinket. A tisztelt politikus urak rendre elmondták előtte, miért fontos, hogy mindnyájan elmenjünk választani. Mondták a különböző közhelyeket, de úgy tűnik, a fenséges nép nem átejthető, csak kisebbik része hitte el, hogy ez milyen fontos. Mert lehet mesélni az ország érdekéről meg megítéléséről, valójában ennek a választásnak igazi tétje tíznél kevesebb magyar család számára volt. Ilyen család a Szent-Iványi család, az Olajos család, ide sorolható a Demszky család, valamint a Fidesz-lista tizenegy-tizenkettedik helyezettjének és az MSZP-lista hasonló sorszámú tagjának családja.
E családok számára volt igazán fontos a választás. Lesz-e elegáns állása apukának vagy anyukának külföldön? Mert különben e nevek nem izgatták fel különösebben a híveket. A magyar választó ritkán jön eksztázisba, ha Harangozóról hall, akkor se izgul plafonig, ha Gurmai Zitáról, őszintén szólva azt sem egészen érti, hogy Járóka Lívia az elegáns Brüsszelben hogyan tudja majd képviselni a többnyire szerény körülmények között élő hétszázötvenezer magyar roma érdekeit, mert lehet, nem járok távol az igazságtól, ha azt mondom, azokét itthon lehetne jobban képviselni. Gyürk András szerény személye éppúgy nem tűnik korszakosnak, mint kedvencem, Barsiné, a legsikertelenebb magyar menedzser. Nem Glatz Ferenc és Bereményi Géza közül lehetett és kellett választani, hanem pártok közül, ahogy az ilyenkor lenni szokott. Azon sem mindenki gondolkodott el, hogyan lehet félállásban vezetni egy majd kétmilliós fővárost, mert ez még Demszky tempóját ismerve sem tűnik könnyen kivitelezhető feladatnak.
A választó ősi ösztönével megérezte, hogy sem Gurmai Zita nem árul hazát, sem Hegyi Gyula, sem Gyürk, semelyikük. Bármilyen hihetetlen, az itt felsoroltakról listafüggetlenül elhihető, hogy érdekli őket hazájuk sorsa. Azok a nagytekintély? urak, akik némi tanácsadói díjért segédkeztek vagyontárgyaink tulajdonjogának átcsoportosításában, maradnak itthon, hiszen itt lehet jutalékot kapni. Ez a huszonnégy ember akkor is képviselte volna hazánkat, ha fordított eredmény születik. Nem attól jobb, hogy benn van az Olajos, vagy bárki.
Mindennek fényében nem értem, miért tüntetik fel kevésnek ezt a részvételi arányt? Majdnem negyven százalék a vége, ennél sokkal többet legfeljebb olyanok várhattak, akik rég szálltak ki testőr nélkül az autóból Magyarországon. Lehet, hogy a nemzet lelki vezetőjét bántotta, hogy nem ugrott mindenki hívó szavára, de azért a végeredmény után boldog lehetett. Győzött.
Állandó szerkesztőm a tanúm rá, hogy megmondtam a tizenhárom-tizenegyet. Azt is, hogy az MDF hozza az egy helyét. Abban nem voltam biztos, hogy az SZDSZ egy vagy kettő. Én úgy gondoltam, egy, s az MSZP tíz. Ilyen az, amikor néhány tízezer régi SZDSZ-szavazó visszapártol a régi szerelemhez, mert úgy érzi, most büntetlenül megteheti. De ne rohanjuk előre, kezdjük a lényeggel.
A Fidesz és elviekben létező segédcsapatai ezt a választást megnyerték. Nem kicsit nyerték meg, hanem fölényesen. A tizenhárom-tizenegy nem is tükrözi a lényeget. A lényeget akkor láttuk, amikor a közszolgálati televízió megmutatta a megyénkénti bontást. Először azt hittem, ez valami alapkép, azért sárga, és majd utána jönnek a színek rá, de nem, ez volt a végeredmény. Az ország összes megyéjében és Budapesten is győzött a Fidesz. Akkor került némi vörös szín a térképre, amikor a választókerületenkénti szavazási eredményeket mutatták. Ekkor kiderült, hogy Heves déli, Borsod nyugati része, Szolnok környéke s a szordínóra állított komlói bányavidék megmaradt hűséges MSZP-szavazónak. A többiek besárgultak. Budapest kerületenkénti térképe volt leginkább csíkos, de itt is hatalmas a változás, a négy-tizenkilencből lett tizenhárom-tíz. Igaz, most nem arra szavaztak a pestiek, hogy Demszky maradjon-e, ezt alanyi jogon megszavazzák négyévente, amíg a pengemosolyú városvezér úgy gondolja.
E részletek azért fontosak, mert minden más közelítés csak önbecsapás. Medgyessy Péter miniszterelnök, akit kiállítottak a kellő középre, közvetlenül a bűnbakot megillető helyre, hogy nyilatkozzék, miközben tudjuk, nem ez a legjobb m?faja, hiába mondta, hogy szoros eredményt várt, és itt van a szoros eredmény, téved. Nem tudom, azért mondta-e, mert így volt megbeszélve, vagy a stressztől nem jutott el az agyáig, hogy mennyi az eredmény. Elnöke, Kovács László, a sokszor oly okosan beszélő öreg profi már csak annyit tudott mondani, hogy Magyarország nyert, meg hogy a kormánypártok mindig kikapnak félidőben. Az egyik már többnapos esemény: Magyarország valóban nyert – Németország ellen, góllövő Torghelle (Gera átadásából) kettőször. Ezt az eredményt képzelte az elnök úr minden bizonnyal a valóság helyére. Magyarország már benn van az unióban, majd kiderül, mit nyert vele, de emberi logikával ez a kijelentés annyit jelentene, hogy azzal nyert az ország, hogy nem az ő jelöltjei mennek Brüsszelbe brüszkölni.
Ami pedig a szoros eredményt illeti, választási számtan szerint a három-négy százalékos vereség magyarázható szoros eredményként, de nem így, tizen előtaggal. Tizenhárom százalék különbség egy választáson az eget és a földet jelenti, a sima sikert és a méretes, XXL-es zakót. Nem kell szépítgetni, ezen a választáson az MSZP nagyon kikapott a Fidesztől. A szoros eredmény elmaradt. Nem hiszem, hogy sokan gondoltak arra, hogy a kilencedik Hegyi Gyula lesz a még épp bejutó hely a nagyobbik kormánypártban, a tizedik helyezett szerintem biztosan csomagolt már.
A miniszterelnök azt is elmondta, hogy tovább kell dolgozniuk. Erre mondta annak idején megboldogult Jenő, hogy ha ennyit változik a taktika, akkor kár a szünetért. A vereséget annak kell tekinteni, ami: vereségnek.
Kovácsnak abban igaza van, hogy féltávnál általában az ellenzék áll jobban, csakhogy ez az első eset, hogy ezt egy választáson is megerősíthette a publikum. De azért akadt a múltban olyan EP- választás, ahol a kormánypárt győzött, pedig esetleg szerényebben vágott neki a rangadónak. Az MSZP-nek nem volt nagy ötlete a kampányra. A kiszivárgott, harcra kiáltó tájékoztató után jómagam nem láttam őket az utcákon. Gyalogjáró ember vagyok, ráadásul az a fajta, akihez mindenki odajön. Megvan a teljes Krisna-tudat kiskönyvtára, velem akarják elvégeztetni az összes nyelvtanfolyamot, minden tarhás leszed rólam egy kis aprót. Találkoztam fideszesekkel, találkoztam MDF-sátorral, SZDSZ-szóróanyag-osztóval. MSZP-vel csak plakáton meg egy nem túl ízléses fizetett hirdetésben találkoztam, melynek színvilága a Felkoncoltatik cím? világháborús plakátsorozatot juttatta eszembe. Közben ment a szlogen: Újra MSZP. Nos, ez a Lineker-tétel politikai megfelelője. A Lineker-tétel egy korábbi angol futballista szlogenje, miszerint a futball egy olyan játék, ahol kétszer tizenegy ember kimegy a pályára, bárki a jobb, a végén a németek nyernek. Mint látható, ezt a tételt is berozsdálta az idő, még ellenünk sem tudtak nyerni, de most nem Ballack, hanem Kovács a lényeg, nem Kahn, hanem Medgyessy.
Az Újra MSZP azt jelenti, hogy bárhogy is van, bárki is a jobbnak tűnő vagy a jobboldalinak tűnő, a végén mindig az MSZP nyer, mert az emberek olyanok, hogy szidják-hordják az ő kedves MSZP-jüket, de azért a végén rájuk szavaznak, mert az MSZP a legmagyarabb rendszerváltó párt, legközelebb ők esnek a szívünkhöz. Nos, ez a kényelmes felvetés ezen a választáson nem igazolódott. A szocialisták főideológusainak, elsőül Gyurcsány Ferencnek, a párt bölcsének illene elgondolkodnia azon, hogy az eredmény legfeljebb a privatizációban jöhet magától, a választást sajnálatos módon nem a tanácsadók, hanem a választók döntik el, ez a sok fura ízlés? ember nem nélkülözhető. Még az úgynevezett egyszer? emberek is elhagyták őket, illetve talán csak azok nem. A bayeriáda szerinti panelproli ezek szerint családtagokkal együtt
ennyit kóstál baloldali nosztalgikusokkal együtt.
Nem lett újra MSZP, újra Fidesz lett. Ezzel egy nagy sorozat szakadt meg. Az MSZP tíz éve nem veszített listás választást. Nagy széria. Akkor is ők nyerték a listást, amikor később elbuktak egyéniben a torgyáni nagyvonalúság oltárán. A Fidesz először előzte meg listán az MSZP-t. Először előzte meg bármely úgynevezett jobboldali erő az úgynevezett baloldalt Budapesten. Mindezt úgy, hogy a paraméterek tulajdonképpen az MSZP-nek kedveztek. Abban nagyjából minden elemző egyetértett, hogy a kisebb választói létszám az MSZP-nek, a nagyobb a Fidesznek kedvez. Az is nyilvánvaló, hogy az sem a Fideszt erősítette, hogy a máskor körülbelül tízszázalékos hajlandóságbeli különbség Budapest javára a kistelepülésekkel szemben ebben a menetben majdnem húsz volt. A kistelepüléseken nem is értették tán, mi ez, majd érteni fogják, ha a Viktorra lehet szavazni. A tizenhárom százalék különbség ennek ellenére született meg.
Ami azonban figyelemre méltó, az nem csupán ennyi. A nagyon tisztelt magyar választók úgy döntöttek, hogy nem vágynak ma még a kétpártrendszer nev? modellre. Engedjen meg az olvasó egy szubjektív felkiáltást: hurrá! Én sem vágyom rá ugyanis. Régi rögös-köves eszmém, hogy az egypártrendszernek, melynek gyönyöreit magunk is megtapasztalhattuk, nem a kétpártrendszer az alternatívája, hanem a valódi többpártrendszer. Ebben az országban kettőnél több világnézetnek vannak követői. Lehet, hogy egykor eljutunk oda, hogy az ember élete független lesz a politikától, de most nem tartunk itt, és ha az apostoli demokrata tovább erősödik, nem is erre haladunk. Örüljünk tehát annak, hogy két rendszerváltó nagy párt kis pártként ugyan, de kapaszkodni látszik.
Az SZDSZ-nek kifejezetten jól jött, hogy Budapest és környéke sok, Kelet-Magyarország kevés szavazatot adott le, de azért tegyük hozzá, vidéken is öt százalék fölött voltak. A titok tulajdonképpen egyszerű. Van néhány normális emberük a normális Magyarországról. Nem fűződik hozzájuk nagy botrány. Magyar Bálint villája álügy, miért ne lakhatna családi házban egy ötvenkét éves, tehetséges értelmiségi? Talán valamennyit az adócsökkentés ígérete is hozott a konyhára, az más kérdés, hogy attól, mert Demszky mellett Szent-Iványi is utazhat, attól még nem mérsékli senki az adókat. Két éve épphogy megvolt az öt, most majdnem nyolc, több, mint két százalék javulás, ezek után nem kell nagy kunszt annak kinyilvánítására, hogy az SZDSZ 2006-tól újra a parlament tagja lesz.
Az MDF nagyobb talány. Egyszemélyes "one woman"-show. A pártszékházban is azt kiabálták, "Ibolya, Ibolya". Dávid Ibolya ezt a napot megnyerte, két évig ő a főnök, nem a Fideszbe belépni szándékozó, megélhetési Balsai és hasonlatosai. Ez sem nagy csoda, tulajdonképpen akad az országban valamennyi konzervatív ember, aki nem Orbán Viktorban kívánja látni a nemzet megváltóját. Idősödő vidéki értelmiségiek, kisvállalkozók, akiknek túl hangos és túl avantgárd a Fidesz, még így
fröccsentve, tagozatosítva és szövetséget kötve is. Aztán, hogy két év múlva hogyan lesz, azt senki nem tudja. Két év bármilyen kevésnek is tűnik, valójában hosszú idő. Aki ennyi időre előre lát, az vagy próféta, vagy sarlatán, és tudjuk, ez utóbbiból jóval nagyobb a felhozatal.
A kicsikre elég egy versszak. Érdekes tudatállapot kicsi párt kampányában dolgozni. Tudom, kétszer is kipróbáltam. Az ember nem találkozik másokkal, mint a kevés hívővel, ami persze tömegnek kevés, embernek nem is
annyira. Még a legkevesebb szavazóval rendelkező párt is képes lenne megtölteni az Üllői úti stadiont. Aztán jönnek a nehéz napok. Véget érnek a kötelező médiaszereplések, és kiderül az igazság. Kiderül, hogy nem kell Nemzeti Szövetség, mert nem tudni, mi az. Kiderül, hogy kihalóban a Munkáspárt bázisa. Kiderül, hogy egy dadogós öregember áll a népszónok helyén a MIÉP élén. Két éve még több mint négy, ma már alig több mint kettő. Hegedűs püspök itthon marad, a MIÉP végóráit éli. Szűrös mondja a megtanultakat. Az MSZMP KB volt titkára, volt moszkvai nagykövet arról beszél, milyen fontos az igazi szociáldemokrácia. Hirdetésük zöld-fehér. Szociálzöld. Vicces. Olyan, mint amikor a Fradit piros-fehérbe öltöztették. Csakhogy akkor kötelező volt, most meg nem. Nincs zöld szociáldemokrácia, csak vörös szín? van. Az a színe. A színtévesztést pedig a választó nem kedveli.
Mi jöhet most?
Könny? kitalálni. Kovács László nemrégiben azt mondta, hogy ha a Fidesz nyer, akkor a következő két évben nem lesz nyugalom. Nem lesz. Olyan a helyzet, mint amikor rászámolnak egy bokszolóra. A másik ilyenkor megpróbálja gyorsan elintézni. Csakhogy erre nincs alkotmányos módja. Ma éppúgy, mint a jövő héten, valamint ádvent összes vasárnapján az MSZP–SZDSZ koalíció van kormányon, ettől a vasárnapi eredménytől függetlenül. Orbán hiába próbálja kiütni, alkotmányos keretek között nem teheti. Nem kérdés, mi lenne az eredmény, ha előrehozott választások jönnének (nagyjából ugyanez). Nem kérdés, hogy a kormány a választók többségének támogatásával nem bír. Az sem kérdés, hogy mindezt egyedül magának köszönheti. Az elmúlt két év nem igazolta a reményeket, és nem erősítette a kétkedőket. Az úgynevezett nép joggal elégedetlen. Két eset van. A kormány ezt tudja, és csak azért mond mást, mert ez a politikai marketing része. Ez a jobbik eset. A másik, hogy azt gondolja, valóban remekül dolgozik. Ez a
rosszabbik eset.
Az ellenzék kétségkívül nem hagyja békén a kormányt. Orbán a nemzeti petícióra hivatkozik óránként. Arra a néhány pontra, melyet azért talált ki, hogy megszervezze népét a választás előtt. Mostantól ez az etalon. Medgyessyé a hatalom, övé a többség. Majd újra jönnek a szemmel verők, és megsokasodnak a durvaságok a sajtó egy részében. Thürmer előrehozott választást sürget. Mindegy, hogy jobb, bal, csak szélső legyen! A Fidesz úgy jutott el idáig, hogy az elmúlt két évben nem sokat tett érte azon kívül, hogy megszervezte önmagát. Két éve nem voltak polgári körök és nem volt harmincezer párttag, most van. Ha holnap lennének a következő választások, Orbán nyerne. Innentől kezdve már nemcsak elvben esélyes, hanem valóban is. Azonban a kormánynak van egy hatalmas előnye vele szemben. Két éve van, hogy munkájával megfordítsa ezt az állást. Két éve van rá, hogy elfeledtesse ezt a két évet. Ha erre képes, még minden lehet. Ha nem, ne sajnálja senki, ha távozni kényszerül. Ez a feladat. Nem csekély, de nem is lehetetlen, két év nagyon hosszú idő. Máshogyan kell, ezt üzente nekik az elmúlt évtized legalaposabb közvélemény-kutatása június 13-án. Akár másokkal, ha csak úgy megy. A meccs folytatódik. Messze még a vége.
2004. 06. 18. (VIII/25)
