A nagy hírügynökségek hetente több tucat hasonló képet tesznek közzé. A kődobáló fiatalokra mindig vevők Fotó: Reuters
Maga a média működési mechanizmusa is kedvez a rágalmak terjedésének. A szenzációs történeteket, eseményeket nagy terjedelemben tárgyalja a nyomtatott sajtó, naponta többször mutatják a televíziók, míg cáfolatuknak, amelyek több időt vesznek igénybe, vagy mélyebb analízist igényelnek, már rövidebben, a címoldal helyett valahol sokkal hátrébb találnak helyet. Ahhoz, hogy valami szenzáció legyen, sokkolónak kell lennie, ugyanakkor illeszkednie kell valami előfeltevésbe, hogy ne igényeljen sok magyarázatot. A haszbara, a magyarázat már elejétől fogva lépéshátrányba kerül, mert számára a média által nyújtott feltételek rosszabb pozíciókat biztosítanak. Olyan feltételek ezek, amelyek nagyon is kedveznek egy rágalom terjedésének, és így bármely propaganda sikerre számíthat.
A média, miközben formálja, rosszabb esetben manipulálja a közvélekedést, maga is eszköz, amelyet a politikusok, politikai erők egyre virtuózabb módon használnak. A határt csak a jó ízlés szabja meg. Az a tévécsatorna, újság, amelyik vállalja a véres képek bemutatását, nézettséget és példányszámokat döntöget, holott a közvélekedés szerint elítélendő a brutális képek bemutatása, különösen, ha az áldozatok jól felismerhetők. A cinizmust és álszentséget pontosan lemérhetjük például abból, ahogy a sajtó az iraki fogolykínzásokat tárgyalja. Nagy terjedelmű, joggal felháborodott hangú publicisztikák taglalják, hogy a történtek menynyire elfogadhatatlanok, hogy embereket nem lehet megalázni, miközben az erkölcsi dörgedelmet a "legfrissebb", "legexkluzívabb" fotó, a fölötte virító vastag főcím: "Újabb képek" teszik hitelessé. Szégyen. És sehol senki nem írja le, hogy ezzel az újság, a hírcsatorna tovább folytatja azt a megalázást, amelyet elítél.
A média azonban váratlanul érzékennyé válik, ha az elkövetők arabok, és az áldozatok nyugatiak. A Pearl-videó, a Nick Berg lefejezését ábrázoló képsorok mellőzése természetesen etikus, csak a következménye elgondolkoztató. Véres képsor híján a felháborodás is csekélyebb, ezáltal a történtek jóval kisebb gaztettként vonulnak be a köztudatba.
Az al-Dzsazíra szelektív érzékenysége azonban már beszédes. Az a tévécsatorna, amely minden különösebb aggály nélkül, harmadrangú hollywoodi movie módjára tobzódik a véres felvételekben, váratlanul tapintatossá vált, amikor az olasz Fabrizio Quattrocchi lemészárlásáról szóló képek kerültek a kezébe. Az olasz fiatalember bátor és példamutatóan férfias meghalni tudása nem illett bele a dzsihadista propagandába. Nem a szemérem tartotta vissza a szerkesztőket, ugyanis a szemérem nem propagandaelem. Akik szemérmesek, vereséget szenvednek, akik nem, megnyerik a propagandaháborút.
Sokszor olybá tűnik, hogy mindezekkel a tényekkel Izrael nincs tisztában, míg az arab/palesztin propagandagépezet mágusként hipnotizálja a médiát, és rajta keresztül a közvélekedést.
A recept egyszer?: sokkoló képek és számok a palesztinok között végrehajtott tömegmészárlásról; vérző nők és gyerekek, síró-jajveszékelő idős asszonyok bemutatása, több ezer, száz, tucatnyi ártatlan civil áldozatról szóló adat hangoztatása napokon keresztül. Így történt a nyolcvanas évek elején Sabrában és Satilában. Kiderült, hogy a vérengzést a falangisták hajtották végre. A tényekkel nem törődő mainstream vélekedés azonban az, hogy a bűnös Saron és Izrael, míg a valódi mészáros a libanoni kormány tagja.
Így történt a jelenlegi intifáda során Dzseninben is. Kiderült, hogy az állítólag porig rombolt városnak kis része semmisült meg, az is javarészt attól, hogy a palesztin terroristák aláaknázták; kiderült, hogy a halottak száma ötvenre tehető, ők is fegyveres terroristák voltak, sok halottat máshonnan szállítottak a színhelyre, míg mások, akiket halottnak könyveltek el, meg sem haltak. Ám a mainstream vélekedés Dzseninről még ma is úgy beszél, mint Srebrenicáról, mint egy olyan mészárlás helyszínéről, ahol több ezren, de legalábbis több százan haltak meg.
A legutóbbi rafahi vérengzés húsz halottjából öt lett, ismét kiderült, hogy az izraeli hadsereg a tömegben megbújó fegyveresek lövéseit viszonozta, hogy a rafahi házakat azért rombolták le, mert csempészalagutak végpontjait rejtették. Mindez ismét nem számít, ami megmarad: a médiának prezentált, vérző gyerekekről, síró asszonyokról készült képek. És az emberi jóérzés úgy diktálja, hogy őmelléjük álljunk, mert nem tudhatjuk, hogy a felvételek tényleg akkor és ott készültek-e, hogy valós szituációt látunk vagy egy színjátékot, amelynek végén a gyerekről lemossák a festéket (ahogy az egyik dzsenini halott is
visszakászálódott a hordágyra), és az asszony varázsütésre abbahagyja a sírást, ha elfordul róla a kamera – amire szintén volt példa. Így akkor is, ha számtalan ilyen történetet ismerünk, és gyanakszunk, hajlamosak vagyunk elfogadni a képet.
A képek hatása olyan erős, hogy legyőz minden későbbi racionális cáfolatot, meghagyva az "igaz, igaz, de mégis
" érzetét. A propaganda tehát mindenképpen győz, nincs vesztenivalója. Lehetne, ha a média önmérsékletet tanúsítana, és nem közölne sokkoló felvételeket, amire azonban kevés az esély. Így Izraelnek (is) csak egy lehetősége van: felvenni a harcot a propaganda színterén. Vagy hasonlóan erős módon sokkolni, vagy eleve vesztesebb pozícióból indulva magyarázni: vizsgálatokat indítani, elemezni, és napokkal, hetekkel később ismertetni annak eredményeit.
Nyilvánvaló, hogy Izrael számára, akárcsak a nyugati társadalmak számára elfogadhatatlan, hogy egy merénylet áldozatait használja fel, a róluk készült véres fotókkal manipuláljon. Még akkor is, ha az iraki háború, a fogolykínzások vagy az izraeli csapások valós vagy fiktív áldozatainak képeit a nyugati média, amely nagyon kényes az emberi méltóságra, minden különösebb lelkifurdalás nélkül bemutatja, emocionálisan manipulálva vagy maga is a propaganda áldozatául esve. Azonban ha valaki komolyan veszi az erkölcsi krédókat, a médiaetikát, akkor nem élhet a sokkoló fotók adta lehetőségekkel.
A sokkpropaganda kétél? fegyverré is válhat, mert ahogy más alkalommal is a média gyakran kér számon valamit Izraeltől, amit másoktól soha, nagyon is elképzelhető, hogy az Izrael által bemutatott felvételeket Izrael erkölcstelenségének bizonyítékaként látnák és láttatnák.
A második módszer buktatói már nem etikaiak, hanem merőben gyakorlatiak. A médiában a szenzáció, a sztori ereje, a gyorsaság számít. Azé az előny, aki gyorsan tálalja az információt. Mikor valaki napokon keresztül tudja sulykolni, hogy Dzseninben több ezer embert mészároltak le, és jóindulatú, ámbár tudatlan emberi jogi és egyéb szervezeteket tud fiktív halálesetekkel befolyásolni, akik utána a propaganda számára hitelesen tudják előadni az álhíreket, akkor a tévénézők millióiban ezek a képek, a hitelesnek tűnő nyilatkozatok maradnak meg. A cáfolat – miként ebben a konkrét esetben is – sokkal hamarabb elsikkad, mint az eredeti sztori, és óhatatlanul is magyarázkodásnak hat, mert az "ütős" képekkel, a zaklatott emberi jogi aktivistákkal szemben bármilyen logikus szóbeli érvelés, térképek és kevésbé hatásos fotók bemutatása nem olyan látványos és hatásvadász.
Első látásra tehát Izrael a médiafronton minden szempontból vereségre ítéltetett. A közvélemény automatikusan az áldozat mellé áll a balliberális oldallal és médiával egyetemben, ekként a képek ereje, az ideológiai előfeltevésekkel és a történelem, kultúra ismeretének sémákkal leplezett hiányával olyan előnyt biztosít a palesztin propagandának, amely legyőzhetetlennek tűnik. Hiába sikerülne felcserélni a szerepeket, az Izrael kontra palesztinok képét a valós, arab világ kontra Izrael képpel helyettesíteni, bizonyos normák miatt ezt az előnyt soha nem tudná behozni. Izrael számára az egyetlen járható út a racionális, higgadt érvelésé, de az érveléshez kellő szenvedélyre van szükség. A kommunikációt, a szóvivői feladatokat mindig hiteles, jó megjelenés? és kommunikációs képességű, angolul kifogástalanul beszélő emberekre kell bízni, akik azonban az angolon kívül még egy-két nyelvet jól ismernek. Ez az általános kommunikáció alapszabálya, de az izraeli propaganda nemcsak ennek nem tesz eleget, hanem egyéb elemek is hiányoznak. A palesztin tüntetéseken "véletlenül" mindig ott vannak a palesztin tévések vagy a nagy hírügynökségek, csatornák arab munkatársainak kamerái. Ellenben nem látni izraeli kamerákat. Látjuk a lerombolt rafahi házakat, de nem látjuk a gyerekszobában végződő alagutakat, környékükön a játékmacival és a kisautóval, a nappaliban létesített fegyver- és bombagyártó műhelyeket.
A képek mellett a határozott szavak is hiányoznak. Léteznek ugyan programok, különféle kísérletek, de láthatólag nem igazán hatékonyak. Ritkán tapasztalható, hogy Izrael újra és újra elmondja álláspontját, kiegészíti és elmagyarázza a közhelyeket, torzításokat.
A sokat és áhítattal emlegetett 242-es ENSZ-határozattal kapcsolatban nem kérdez vissza, hogy a riporter vagy a békeaktivista melyik változatra gondol. Az angol szövegre, mely szerint "Izrael vonuljon vissza megszállt területekről", vagy a francia fordításra, mely szerint viszont "Izrael vonuljon vissza a megszállt területekről". A telepesek szinte mindig a (világ)béke legfőbb akadályaiként és a palesztinok dühének első számú okaiként jelennek meg, de Izrael nem használja ki az alkalmat, hogy visszakérdezzen: 1967 előtt, amikor a telepek nem léteztek, miért érték támadások Gáza területéről Izraelt? A leendő palesztin államban miért nem lehet zsidó kisebbség? Abban a pillanatban, amikor elfogadjuk, hogy Palesztina csak etnikailag homogén állam lehet, akkor ezt Izraellel vagy más államokkal kapcsolatban is el kell fogadni? De a legkézenfekvőbb, mégis hiányzó kérdés: egy akármennyire is frusztráló vagy törvénytelen zsidó telep léte miért egyenérték? egy busz felrobbantásával?
A durva párhuzamok, a nácikkal, a varsói gettóval való összehasonlítások szintén túl sokszor maradnak szó nélkül. Egy-egy erőtlen tiltakozás, későbbi reflexió nem elég. Nincs széles kör? tájékoztatás arról, hogyan él az arab, a drúz, a beduin kisebbség Izraelben, és hogy élnek a mozlimok, a keresztények, és mi a sorsuk a nem muzulmánoknak, a más muzulmán felekezethez tartozóknak az arab országokban. Hogyan bánik Izrael az arab országokból elűzött zsidókkal, és hogyan bánnak az arab országok a palesztin menekültekkel. Hogy a palesztin vezetés Arafat irányításával nem az a hős szabadságharcos nemzeti konvent, aminek egyesek látni szeretik, hogy a Palesztin Hatóság területén milyen állapotok uralkodnak, az emberi jogi helyzettől a korrupcióig, a csak terrorizmusra hasznosított külföldi segélyektől a kizárólag a terrorizmust finanszírozó arab "adományokon" át a teljes egészében Izrael által fenntartott infrastruktúráig.
Ne legyenek illúzióink – abban a médiavilágban, amelyben énekelni nem tudó playback-üdvöskék lehetnek sztárok, és művészi értéket még véletlenül sem felvonultató áldokumentumfilmek nyerhetnek rangos filmművészeti díjakat, és amelyben értelmiségiek ezrei álhíreknek adnak hitelt, mert azokat látványosan és sokszor tálalták eléjük, aligha arathat teljes győzelmet bármi, ami nem hatásvadász. De következetes és nem ad hoc jelleg? kampányokkal jelentős eredményeket lehet elérni, legalább addig, míg a média is visszatalál eredeti feladatához, az objektív, átgondolt tudósításokhoz, és ellenállóbbá válik a propagandafogásokkal szemben. Addig az is győzelem, ha a tények és a valódi összefüggések nem maradnak rejtve a köztudat elől, és csak kevés marad meg egy rágalomból, nem az egész.
2004. 06. 03. (VIII/23)
