Egyértelműen látom, kikből lesznek szinglik: akik társadalmi osztályt váltó
első generációs értelmiségiek lesznek. Nem könnyű feltornászni magunkat a
képességeinket megillető helyre (engem még húztak és húznak ma is lefelé,
nemhogy tolna a családom, mint az szokás), és mire oda elérkezünk, mindkét réteg
kapuja bezáródott számunkra: azoknak a férfiaknak a rétege is, ahonnan jöttünk,
és annak a rétegnek a férfijai is elkeltek, ahova érkeztünk, és akiknek nem
kellett ennyit harcolniuk azért, hogy többek legyenek.
Néha nehéz egyedül elmenni egy bálba, és egyedül nem táncolni, ha megelégelem a
málé vagy tartózkodó férfiakat. Ha nem kér fel senki, hát akkor egyedül is megy
ez – kénytelen voltam már ezt is bevállalni, ha nem akarok megbolondulni.
Édesapámmal élek még, és öcsémmel, egy vidéki nagyvároshoz közeli dinamikusan
fejlődő kisvárosban. Kilenc éve egyedül vezetem a háztartást, és már
gyermekkoromban megtanultam mindenféle házimunkát és sütés-főzést. Jó tanuló
voltam, a legjobb sokáig, de ez nálunk nem volt sem követelmény, sem érték.
Azonban valóban ebből tudtam csak és kizárólag önbizalmat meríteni. Azonban ez
az érem egyik oldala volt, amíg ettől nem voltam felhőtlenül boldog, mégis
tudtam a környezetemtől és körülményeimtől függetlenítve magam boldognak lenni,
és egyszer csak az érem átfordult a másik oldalára, kiteljesítő erénnyé
változtatva az áldozatvállalást.
Soha nem fogok látszatéletet élni – és ez a szinglinek nevezett nő álláspontja.
És lehet rajta mosolyogni, ha az utolsó fillérjeit kaparja össze a báli ruhára
és a taxira – mert a többit elköltötte saját maga taníttatására –, míg azok,
akik csak férjhez menve akarták tudni magukat, bármi áron, a kedves férjuruk
által vett csodákban és oldalán billegetik magukat. „Nem a könnyebb utat
választod” – jegyezte meg volt főnököm, a kedves rokonaim ezért tartanak
élhetetlennek: „Minek kellett az egyetem, miért nem mentél férjhez, és szültél
20 évesen, mint mi.” Ez a magyar valóság.
Üdvözlettel: T. GY.
Kedves T. GY.!
2006. 05. 19. (X/20)
