Néhány megjegyzést szeretnék tenni Peremiczky Szilviának a Hetek 2007. március 17-én megjelent Békevágy rosszkor című cikkéhez.
Igaz, hogy a kormány és személyesen Ehud Olmert miniszterelnök népszerűsége rendkívül alacsony. Az is igaz viszont, hogy közvetlenül a tavalyi libanoni háború kitörése után Olmert népszerűsége csúcsokat döntött, elérte a 85 százalékot! Vagyis a háború eleinte nagyon is népszerű volt, csak később derült ki, hogy könynyelműen és elhamarkodottan (ha nem is alaptalanul) indították el, a hadsereg készületlen volt, a hátország nem volt megfelelően védve, a hadjárat céljait rosszul fogalmazták meg. Kiderült az is (és voltak miniszterek, akik ezt időben jelezték), hogy amit Izrael a háborúban elért, megkaphatta volna 4-5 napi harc után; a harcok folytatásával semmilyen további sikert nem ért el. Az utolsó napok hadműveletei sikertelenek, az áldozatok hiábavalók voltak. Véleményem szerint értelmezhetetlen az állítás, hogy a háborúval Olmert érvényt szerezhetett volna biztonsági prioritásainak, hiszen Izraelben a bírálatok fő tárgyát éppen az képezi, hogy Izrael fölöslegesen, elérhetetlen célok érdekében bonyolódott egy olyan háborúba, amelyet el kellett – és el lehetett – volna kerülni, és ha már kitört, lényegesen meg lehetett volna rövidíteni.
A hibákért és a tévedésekért csak részben felelős az Olmert-kabinet és személyesen Amir Perec védelmi miniszter tapasztalatlansága. A téves határozatok egyik oka az volt például, hogy a politikai vezetés elvesztette józan ítélőképességét a reá nehezedő óriási nyomás miatt, miután röviddel a két izraeli katona Libanonba hurcolása előtt Gázában is foglyul ejtettek egy izraeli katonát. Amir Perec különben is a háború kezdetén alig öt hónapja állt a védelmi tárca élén, ha a hadsereg és a hátország rosszul volt felkészülve, ezért a felelősség sokkal inkább elődjét, a tábornoki és vezérkari főnöki múlttal dicsekedhető Saul Mofazt terheli. Mellesleg, ha Gabi Askenazi tábornok kinevezése vezérkari főnökké „garanciát jelent, hogy a katonai vezetés levonja a megfelelő következtetéseket”, akkor mi baj lehetett a védelmi minisztérium tevékenységével, ahol Gabi Askenazi volt Amir Perec miniszter kabinetfőnöke?!
Igaz, hogy az izraeli társadalom többsége békét, biztonságot és konfliktusmentes együttélést kíván az arabokkal. A békevágy soha nem jöhet rosszkor – a háború mindig rosszkor jön. A sok csalódás ellenére mindig hajlandó támogatni az erre irányuló terveket és elképzeléseket, hiszen az alternatíva a vég nélküli vérontás. Az is igaz, hogy a palesztin–izraeli konfliktusban ez a törekvés még nem hozta meg a kívánt gyümölcsöket. De a béke elérésére tett ígéretek mégsem voltak „a pusztába kiáltott szavak”: Izrael békét kötött Egyiptommal, Jordániával, kapcsolatokat tart fenn arab államokkal, Marokkótól kezdve az Öböl emirátusokig. Ez nem valósulhatott volna meg a palesztinokkal kötött (és méltánytalanul szapult) oslói megegyezések nélkül. Hosszabb történelmi távlatból nézve igenis van alapja a békés együttélés kilátásának.
Normális körülmények között Izraelben három év múlva lesznek parlamenti választások. Nagyon nagyra becsülöm a közvélemény-kutatásokat és a népszerűségi listákat. Tudom, hogy szerintük most magas Benjamin Netanjahu Likud-vezető népszerűsége, de mégsem vennék rá mérget, hogy három év múlva a Likud és Netanjahu fog győzni.
Yehuda Lahav, Tel-Aviv
2007. 03. 30. (XI/13)
