A pulpituson az „Európai tanulmányok a békéért és a globális tanulásért”
nemzetközi együttműködési és kutatási program társintézményeinek, a bécsi, a
besztercebányai és a vaxjői svéd egyetemnek az oktatói foglalnak helyet a
felkért előadók körében. A mai téma a holokauszttal, a múlt század legnagyobb
borzalmával való szembenézés, a megyei újságban is meghirdetett szabad fórum
keretében.
(A rendezvény országos környezete az a Magyarország, ahol a zsidózás a lelátókon
és az interneten már-már polgárjogot nyert, s az árpád-sávos nyilas zászlók mind
gyakrabban feltűnnek az utcai demonstrációkon, mert a hamu alól, sajnos újra
fel-felparázslik az antiszemitizmus.)
A beszélgetést dr. Koren Csaba rektorhelyettes nyitja meg, s Freiberg Björn, a
győri egyetem oktatója mint a program koordinátora jellegzetesen német
akcentussal szólal meg. A vita irányítására Cserjés László helybéli újságírót
kéri fel. A mikrofonjával fürgén cikázó moderátor előbb a két történész
szakembernek, dr. Szakál Gyula egyetemi docensnek és Végső Istvánnak, a
Holokauszt Emlékmúzeum munkatársának adja meg a szót, majd felém, a nyolcvanas
Túlélőhöz irányítja a kérdéseit, akinek annak idején, tizenhat éves koromban,
csodával határos módon sikerült átvészelnem a deportálást és a náci
koncentrációs lágert. De a hallgatók részéről is sok figyelemre méltó,
együttérző kérdés érkezik.
„Hogyan sikerült úgy megfélemlíteni, jobban mondva megbénítani a sok százezres
magyar zsidóságot, hogy szinte ellenállás nélkül hagyta magát vágóhídra vinni?”
„A köztudottan befogadónak ismert magyar népességet miként tudták a zsidók ellen
fordítani, vagy legalábbis közömbössé tenni a velük történt szörnyűségekkel
szemben?”
„A Túlélő, személy szerint – és általában a maradék zsidóság – hogy tudta magát
túltenni a megtörténteken egyáltalán?”
„Mohácsnál nagyobb volt valóban a magyarság auschwitzi vérvesztesége, és a
félmilliónál több honfitársának elárulását átgondolta-e és földolgozta-e azóta
az ország? Vagy éppen a kereszténység?”
Amit tudtam, elmondtam. Amire képes voltam, válaszoltam. Többek közt, hogy mit
éreztem, amikor saját hazám taszított ki magából, s szánt pusztulásra. Hogy a
holokauszt azt véste az ember lelkébe, hogy zsidónak lenni annyi, mint halálra
ítéltnek lenni, s hogy nem az a bélyeg a legrosszabb, amit az emberre rásütnek,
hanem az, amelyik már belülről is éget. Nem tagadhattam, hogy bizony csak
évtizedek múltán jutottam el arra a felismerésre, hogy ha én születek és növök
fel például abban a német családban, ahol az az SS-legény, aki negyvenhat éves
jó anyámat az Appel-platzon annak idején agyonrúgta, s ahol a zsidót eltaposni
való féregnek tekintették csupán, talán én sem cselekszem nála különbül. De azt
is elárultam aztán, hogy zsidóságom elfogadására és erre a megbocsátó döntésre
életem alkonyán éppen az a rabbi vezetett el, akit földi élete során Názáreti
Jézusként ismertek Júdeában és Galileában. És hogy arra is Ő tanított meg, hogy
igazi keresztény ember soha nem volt – de soha nem lehet a jövőben sem –
zsidógyűlölő antiszemita.
Fiatal barátaimat – tanulságképpen – megpróbáltam önálló, kritikus gondolkodásra
biztatni, hogy ne hagyják magukat ugyanúgy manipulálni, mint ahogy az a mi
nemzedékünkkel, zsidókkal, nem zsidókkal egyaránt, sajnos megesett.
A fórumon tapasztalt együttérző figyelem gyógyító fürdő lehetett minden sebzett
lélek számára, akármilyen titkolt fájdalmat és sérülést hurcolt a családjában,
de be kell vallanom, nekem az volt a leginkább felemelő pillanat, amikor a
programkoordinátor már félmagyar családot alapított német fiatal férfiemberrel a
hallgatóság lelkes tapsa közepette, mosolyogva át tudtuk ölelni egymást.
Fekete János, Győrben élő zsidó-magyar író
2007. 05. 18. (XI/20)
